Konzultáció? Lakógyűlés? Jól hangzik, hogy a budapestiek meg a magyarok döntöttek, de valójában csak néhányuk döntött

A kormány régről ismert politikai eszközét, a nemzeti konzultációt – bár más formában, de – elkezdte alkalmazni az ellenzék is, pontosabban a Karácsony Gergely főpolgármester által vezetett főváros. De miért jó az, ha egy ország vagy egy város szempontjából meghatározó ügyekben kiforgatott, kacifántosan megfogalmazott kérdőívekre adott válaszok alapján döntenek? Mennyire igazságos és reprezentatív az, ha bizonyos kérdésekben végül a szavazásra jogosultak jobb esetben is csak a 10-15 százaléka határoz? Lakner Zoltán politológus szerint az önmagában sokat elmond egy demokrácia állapotáról, hogy hogyan vonják be az embereket az egyeztetésekbe.

„A magyarok döntöttek!” Biztos?

Az elmúlt 13 évben, azaz mióta Orbán-kormányok vezetik Magyarországot, már megszokott, hogy évente vagy kétévente mindenki postaládájába megérkeznek a nemzeti konzultációk. Volt kérdőív többek közt az Alaptörvényről a szankciókról, a gazdaságról, a migrációról, koronavírusról, családvédelemről, de még „Brüsszelről” és Soros György megállításáról is. Az országos kérdőíveken kapott eredményeket a kormány pedig szereti a saját döntései alátámasztására használni, ezekre hivatkozni. Elég a legutóbbi konzultációra gondolni: mióta kijött, hogy az ott véleményt nyilvánítók többsége (97 százalék) nem támogatja az EU-s szankciókat, a Fidesz-KDNP politikusai rendre úgy hivatkoznak az eredményre, hogy a magyarok nem akarnak szankciókat – ezt plakáton is hirdették. Valójában azonban ez nem „a magyarok 97 százalékának” véleménye, hanem a nemzeti konzultációt kitöltő 1,4 millió ember 97 százalékáé.

Maga a mechanizmus és az, hogy kérdésekről a választások között is kikérik az emberek véleményét, elsőre jól hangzik. Azonban részleteiben megnézve a dolgot látszik, hogy fontos, egyébként meghatározó döntésekről az adott körben szavazásra jogosultak mindössze néhány százaléka dönt vagy ad egy későbbi döntéshez hivatkozási alapot.

2011-ben az új Alaptörvényről szóló kérdőívet nyolcmillió választópolgárnak küldték ki, a kitöltők száma pedig nem érte el az egymilliót sem:

egy olyan fontos kérdésről, mint az ország új Alaptörvényének megalkotása, a kormány adatai szerint 920 ezer ember szavazott,

tehát a teljes lakosság 12 százalékát sem éri el a véleményt nyilvánítók aránya.

Elvileg olyan kérdések dőltek el itt, hogy legyen-e az országban tényleges életfogytiglani börtönbüntetés, vagy például a szülők gyakorolhassák-e valamilyen formában kiskorú gyermekük szavazójogát – utóbbit a miniszterelnök elmondása szerint a konzultáció hatására vették ki az Alaptörvény tervezetéből.

2011-ben a „szociális konzultáció” során a hivatalos adatok szerint 1 millió 140 ezer ember küldte vissza a válaszait olyan kérdésekről, mint hogy az állam inkább segélyezzen vagy munkát adjon. Az itt kinyilvánított vélemények elvileg máig meghatározzák a kormány szociális politikáját, pedig a választókorúak 15 százaléka sem töltötte ki ezt a konzultációt.

A gazdaságinak nevezett 2012-es konzultáción a nyugdíjas korú dolgozó emberek járulékmentességéről, minimálbérről, áfaszabályokról is lehetett dönteni. Itt a korábbiaknál is kisebb volt az érdeklődés, valamivel több mint 670 ezer válasz érkezett, így

ezekben a kérdésekben a választókorú emberek alig 8 százalékának véleményére hivatkozott, illetve hivatkozik a kormány.

Rontotta a helyzetet, hogy 2015-től a konzultációk tovább vesztettek komolyságukból, és előre megfontolt politikai célokat szolgáltak. 2015-től olyan témákban érkeztek meg a kérdőívek a háztartásokba, mint a bevándorlás és a terrorizmus, az „Állítsuk meg Brüsszelt”, illetve a „STOP Soros”. A migrációról szóló konzultációban például a kérdések is úgy szerepeltek, hogy azok már önmagukban befolyásolják a kitöltőt. Ilyen például az „Egyetért-e Ön a magyar kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett inkább a magyar családok és születendő gyermekek támogatására van szükség?”.

Végül a menekültpolitikát máig meghatározó, és hivatkozási alapnak tekintett konzultációt hivatalosan 1,2 millióan küldték vissza, azaz a nagyjából 8,2 millió választó kevesebb mint 15 százaléka.

De a legutóbbi „brüsszeli szankciókról” szóló konzultáció adatai is látványosak. Orbán Viktor az eredményről úgy számolt be, hogy „a nemzeti konzultáció eredménye világos: a magyar emberek elutasítják a szankciókat”. Azóta a kormányzati kommunikáció azt harsogja, hogy a „magyar emberek 97 százaléka nemet mondott a szankciókra”. Na, de kik a „magyar emberek”?

Ezt a konzultációt 1 millió 389 ezren küldték vissza, tavaly 8,2 millió választópolgárt tartottak számon. Azaz kevesebb mint 17 százalék mondott nemet a szankciókra, erre hivatkozik úgy a kormány, hogy „magyarok döntöttek: 97 százalék nem a szankciókra”.

Lakner Zoltán politológus, a Jelen hetilap főszerkesztője a Telexnek a konzultációkkal és a budapesti lakógyűléssel kapcsolatban elmondta, hogy ezeket a kérdőíveket azok töltik ki leginkább, akik szimpatizálnak a lakógyűlés esetében a főpolgármesterrel, a nemzeti konzultációéban pedig a kormánnyal. „Akik utálják a kormányt, már előre kidobják a kérdőívet a kukába”. Lakner elmondta, hogy ezzel a módszerrel viszonylag könnyű bizonyos kérdések mögött nagy többséget kialakítani. „Egy ilyen konzultációval két legyet ütnek egy csapásra: a választáson kapott felhatalmazásával próbál meghozni egy döntést, de igyekszik a konkrét ügyben demonstrálni, hogy van mögötte választói támogatottság” – mondta.

A Lánchídról a fővárosiak kevesebb, mint 9 százaléka döntött

A reprezentációt tekintve hasonló probléma jelentkezik a főváros lakógyűlésnek nevezett kérdőívénél is, mint a konzultációnál. A négy kérdésből álló ívben három csupán politikai és kommunikációs célokat szolgált, azoknak következménye nincs – csupán olyan hivatkozási alapnak tekinthető, mint a kormány konzultációjában szereplő kérdések. A főpolgármester ezt használja is: mivel a „budapestiek véleménye kötelezi”, már levelet is írt a miniszterelnöknek a szolidaritási hozzájárulással kapcsolatban.

A főváros esetében egy konkrét döntést is meg lehetett hozni: ez pedig a Lánchíd forgalmi rendjének a jövőjét érinti. A lakógyűlés kérdőívét 136 ezren töltötték ki, ami az 1,4 millió, 14 év fölötti fővárosinak mindössze 9 százaléka. Azonban

a Lánchíd autómentes forgalmi rendjének megtartásával csak a kitöltők közel 80 százaléka értett egyet, ami nagyjából 109 ezer ember, ez a budapesti lakcímmel rendelkezők 8 százalékát sem éri el.

Természetesen nehéz összehasonlítani a fővárost és a kormányt. A konzultációkon szerzett, felhatalmazásnak tekintett többséget a kormány egészen másképp tudja felhasználni, mint a sokkal kisebb mozgástérrel rendelkező főváros. Lakner Zoltán szerint azt a következtetést biztosan le lehet vonni, hogy van egy, a főpolgármester álláspontját támogató véleményközeg. Azt viszont nem lehet levonni következtetésként, hogy az emberek tényleg azt akarják-e, hogy a Lánchídon csak biciklivel lehessen átmenni.

„Ez nem egy reprezentatív kutatás, és nem is választás”

– mondta Lakner. Arra kérdésre, hogy mi a baj az ilyen típusú kérdőívekkel, konzultációkkal, a politológus azt mondta, hogy az probléma lehet, ha ezeket az eredményeket valaki fenntartás nélkül elhiszi. Lakner szerint viszont a lakógyűlésnek annyi előnye volt, hogy voltak ellenvélemények és azok fel is voltak tüntetve, szemben a nemzeti konzultációval, amit még egy propagandakampánnyal is kísérnek.

Régen is tudták, hogy kell odafordulni a néphez és császárrá választatni magad

A konzultációknak, illetve az ehhez hasonló kérdőíveknek egyébként van történelme, és akad részben hasonló európai példa is. „A néppel pecsétes papírt aláíratni, hogy »márpedig ti ezt gondoljátok«, ez egy létező politikai módszer” – mondta Lakner.

Ez főleg autokráciákra, illetve autoriter vezetőkre jellemző, akik a saját döntéseiket igyekeznek úgy beállítani, hogy az egy megkérdőjelezhetetlen népi vélemény lenne, miközben addig gyúrják a nyilvánosságot, hogy mire népszavazásra kerül sor, ne alakulhasson ki más típusú vélemény.

Lakner a főváros lakógyűlését ezzel nem vádolná, viszont a nemzeti konzultációra jellemző ez a módszer. „Erről egyébként egészen III. Napóleon óta lehet beszélni, hogy hogyan lehet odafordulni a néphez és császárrá választatni magunkat”.

A brit Munkáspártnak volt egy kezdeményezése, ami annyiban más, hogy sokkal inkább hasonlít a részvételi demokráciára, mert ott kimondottan a párt tagjait és támogatóit kérdezték meg, és valóban eldöntendő kérdéseket tettek fel. Lakner szerint az, hogy hogyan vonják be egy városban az állampolgárokat, vagy egy munkaügyi érdekegyeztetésen a munkaadó és munkavállalói szervezeteket, az sokat elmond egy országban a demokrácia állapotáról.

Példának hozta a skandináv és a német demokráciát: ott az is része a demokráciacsinálásnak, hogy időről időre megszólaltatják az embereket a szervezeteken, szakszervezeteken, kamarákon keresztül. „Itt nem levelet kell kiküldeni, mert tudják, hogy a szakszervezetnek hatszázezer tagja van, tehát a szakszervezet vezetősége a tagság véleményét mondja”. Magyarországon a konzultációra ráállás azzal párhuzamosan történt, hogy ezt az érdekegyeztetési mechanizmust felszámolták. „Nem helyesítették, hanem elbábozzák.”

Azonban hiába nem fedik le a népességet ezek a kérdőívek, úgy néz ki, sem a kormány, sem a főváros nem tervezi, hogy ezekkel felhagyjon. A Budapesti Lakógyűlés eredményeit ismertető sajtótájékoztatón a főpolgármester arról beszélt, hogy hasonló online kérdőíveket terveznek, bár nem akkorát, mint az utóbbi. Azt egyelőre nem tudni, hogy a kormány miről konzultál majd legközelebb, de több mint valószínű, hogy nem a szankciós nemzeti konzultáció volt az utolsó.