Tájseb vagy műemlék? Megnéztük belülről az újlipótvárosi transzformátorházat
2022. augusztus 25. – 15:40
frissítve
Budapest belvárosában három nagy, vörös téglás, hatalmas, hasáb alakú transzformátorház épült a hatvanas–hetvenes években, ezek voltak a zálogai annak, hogy a belvárost is rendesen el lehessen látni árammal. Az épületeket ugyanaz az építész tervezte, egy merőben új elv alapján, amit legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni: a transzformátorház legyen transzformátorház. A brutálisan őszinte építmények óriás belső tereire a technológia fejlődésével egyre kevesebb szükség van, így felmerül a kérdés: mi legyen velük? A legnagyobb vita az újlipótvárosi transzformátorház sorsát kísérte, aminek helyi védettségét a kerületi önkormányzat nemrég megtorpedózta. Lapunknak sikerült bejutnia, hogy megmutassuk, mit rejtenek az épület gigantikus, homogén falai.
Délelőtt 11 óra, a szűk újlipótvárosi Katona József utcában zajlik az élet, a falodában sül a hús, a kávézóban lefőtt a kávé, tompán behallatszik a közeli Váci út forgalmának a zaja. Az élénk utcai jövés-menéssel éles ellentétben áll az erődszerű transzformátorház néma, ötemeletnyi magas, vörös téglás homlokzata, aminek monotonitását egy sor szalagablak és szellőző töri meg. A járókelők fejében valószínűleg elég gyakran megfordulhat, hogy mi lehet a hangtalan falak mögött. Lapunk a napokban engedélyt kapott az E.ON Hungária Csoporttól, hogy benézhessünk a transzformátorállomás belsejébe.
A terjedelmes, szürkére festett fémkapun a cég hálózatüzemeltető mérnöke enged be az udvarra, innen a földszinti kábelkamrába vezet az utunk. A nagy belmagasságú, kisebb osztályteremnyi helyiség padlózatában álló kábelfejekbe érkezik be kintről a nagyfeszültségű (132 kV-os) áram. Itt kezdi meg útját, hogy a hatalmas épület különböző nagy termeiben elhelyezett gyűjtősíneken, kábeleken, transzformátorokon és megszakítókon át végül az alacsonyabb szintű, utcai hálózatok számára megfelelő feszültségen távozzon pár teremmel arrébb.
A kábelkamrában szellősen állnak egymás mellett a szigetelésre szolgáló gyűrűs kerámiatornyok. Mint a mérnök mondja, egy ekkora transzformátorállomás városon kívül egy futballpályányi területet foglalna el, itt a belvárosban azonban be kellett szorítani egy aránylag kis alapterületű, magas épületbe.
Szóba kerül a technológiai fejlődéssel járó zsugorodás és az azzal arányosan felszabaduló nagy tér, ami miatt mostanában sokat beszélnek a transzformátorépületek hasznosításáról, lebontásáról. Az üzemeltető mérnök szerint valóban sokat fejlődött a villamosenergia-ipar, és a Katona József utcai transzformátorállomást az eredetihez képest fele- vagy harmadakkora helyre lehetne betenni.
Csakhogy annak is kellene hely, a rendszer elköltöztetése pedig szerény becslések szerint is milliárdokba kerülne. Lapunk rákérdezett a XIII. kerületi önkormányzatnál, hogy milyen terveik vannak az ingatlannal, aminek védettség alá helyezését az év elején megvétózták. A polgármesteri hivatal sajtóosztályán elmondták, hogy nincs különösebb tervük a transzformátorállomás ingatlanával, egyszerűen csak építészeti-szakmai szempontból gondolják, hogy az odaerőszakolt épületnek nincs helye a Katona József utcában.
Massányi Katalin, a kerület főépítésze ennél kicsit tovább ment, amikor a főváros örökségvédelmi terveire azt válaszolta, hogy a trafóház épülete „egy tájseb Újlipótváros területén”, mert „tervezője szakított a korábban lakóház jellegű transzformátorházak formáival és az épületet, mint egy nagy méretű városi tárgyat, semlegességével kívánta a városképhez igazítani”. A kerületi főépítész szerint az épület nem illeszkedik Újlipótváros városszövetébe.
Amiért Massányi Katalin nem szereti, pont azért támogatta a transzformátorház épületének örökségvédelmi listára vételét Erő Zoltán fővárosi főépítész. Mint lapunknak elmondta, ezeknek a hatvanas–hetvenes években épült, mai szemmel kicsit meghökkentő ipari épületeknek értékük és helyük van Budapesten azok után is, hogy régi funkciójukat részben vagy egészben elvesztik. Ennek jegyében helyezték el a londoni Tate Modern múzeumot egy volt erőműben, így került a Merlin Színház a Városháza melletti vagy zenei központ a Liliom utcai trafóházba.
Léstyán három trafóépülete – Léstyán Ernő Ybl-díjas építészmérnök 1963-ban tervezte a Csarnok téri, 1965-ben a Dob utcai, 1970-ben a Katona József utcai transzformátorállomást az Erőterv tervező építészeként. A három transzformátorállomás akkoriban főleg újító szándéka miatt vált ismertté és a szakma által elismertté. Az épületek fő gondolata nem csak az ipari karaktert nem tagadó, sőt azt kifejező tömeg- és homlokzatformálásban jelenik meg, de abban a modernista elvben is, miszerint egy épület bizonyos esetekben már-már gépként is működhet.
De a városból vissza az épületbe! A kábelkamrák szomszédságában egy hatalmas teremben lakik maga a Ganz Transelektro által gyártott transzformátor. (Az eredeti trafók ennél nagyobb helyet foglaltak el.) A száztonnás, olajhűtésű fémszörnyeteg erőteljes zúgásának utcára szivárgását nagy, falra ragasztott hangszigetelő-tűzvédelmi üveggyapottéglák akadályozzák meg. A felső régiókból zizegés, ciripelés hallatszik, ez a koronakisülés hangja. A rendszert a tűztől szén-dioxiddal oltó berendezés óvja.
A transzformátorállomáson belső zárlat miatt keletkezhet például tűz, elő is fordult már Budapesten, de a Katona József utcában még nem. Ettől függetlenül tesztelték már a szén-dioxiddal oltó rendszert. Mint kiderült, kísérteties hangja van, amikor a csövekben áramlik a szén-dioxid: mintha sóder csikorogna benne. De mégis, mi okozhat belső zárlatot, érdeklődöm: talán néhány betévedt, szerencsétlen madár?
Ahhoz, hogy egy madár bajt okozzon a transzformátorházban, legalább kondorkeselyű nagyságúnak kellene lennie, de szerencsére ekkora madarak nem röpködnek Budapest felett, hangzik a válasz. Van ellenben egy nagy földi ellensége az állomásnak: a macska. Szinte évente előfordul, hogy olyan helyre másznak be, ahová nem kellene. Ilyenkor sokk éri a rendszert, pár tizedmásodpercre kikapcsol, aztán helyreáll minden.
A kábelkamrákkal és a trafóteremmel nagyjából meg is néztük az állomás két épületből álló alacsonyabb, ferde tetős részét. Végigmegyünk a két épületet elválasztó keskeny sikátoron, fellépcsőzünk a magasabb, vörös téglás utcai homlokzatú nagyobb épület tetejére. A tetőnél érkezik az áram a transzformátorból, majd emeletenként halad egyre lejjebb.
Az áram megszelídítése – A hazai erőművekből az áramot először 400 kilovoltos távvezetékeken elosztópontra szállítják, ahol 132 kilovoltra csökkentik a feszültségét. Innen jut el Budapest 33 kisebb transzformátorállomásának az egyikébe, például a Katona József utcába, ahol a 132 kilovoltos áramot ismét átalakítják, immár 11 kilovoltosra. Ezek után utcai trafókba kerül az áram, ahol már lakossági használatra alkalmas árammá alakul.
A legfelső emeleten gyűjtősíneken jön be az áram, majd lejjebb következik a 132 kilovoltos megszakítószint, ami lényegében azt a feladatot látja el, mint a biztosítékszekrény egy átlagos lakásban. Innen a kábelrendezőn át a középfeszültségű gyűjtősín emelete a következő állomás, ahol szekrényekben szálazzák szét a környék nagyobb áramfogyasztóinak vezetékeit.
A szekrényeken lévő kis névtáblák nem változtak a rendszerváltással, mint az utcanévtáblák odakint. Itt a Nyugati tér fogyasztói blokkját még a Marx felirat takarja, a metróállomás neve még Élmunkás, a BKV egyik fogyasztási helyét pedig Kádár BKV2 néven illetik. Minden egységben három különböző (a három fázisnak megfelelő) színű alumíniumsínben megy az áram. A következő emelet lefelé a fojtótér, ahol hatalmas tekercsek várnak arra, hogy az esetleges külső zárlat (például utcai vezeték elvágása) okozta áramlökéshullámot felfogják.
A fojtótekercsek alatt, lényegében a pinceszinten helyezkedik el a középfeszültségű toksor, innen futnak be a kábelek a falba, hogy aztán az utcára jussanak a megfelelőre transzformált feszültséggel. Ez az utolsó állomásunk, ahonnan ismét az udvarra jutunk ki, a kapuhoz. Ott megegyezünk abban, hogy a látottak alapján még jó darabig nem kell leírni a Katona József utcai transzformátorállomás épületét, akár védve van, akár nem, mert egyelőre nem nagyon lehetne pótolni.
Köpenytranszformátor: az „ellopott” magyar találmány
137 éve, 1885. május 2-án mutatták be Bláthy Ottó Titusz, Déri Miksa és Zipernovszky Károly találmányát, a zárt vasmagú transzformátort. A május 2-án megnyílt Magyar Országos Kiállítás teljes világítása már az új elosztási rendszerrel készült, és a berendezés az egész szakmai világ érdeklődését felkeltette. Nagy előnye volt, hogy a távoli lámpákat úgy lehetett ki- és bekapcsolni, hogy a többi fényereje nem változott, írta egy korábbi cikkében a Múlt-kor történelmi magazin.
A feltalálók nevének rövidítéséből világszerte ZBD-modell néven ismertté vált első berendezés luzerni szállodák világításához került, a másodikat az Edison-cég rendelte meg egy milánói színházhoz, az új rendszerre épülő első nagy erőművet Róma városa rendelte a Ganztól. A feltalálók a fontosabb ipari országokban szabadalmaztatták a rendszert, amelyet sokan mégis jogtalanul utánoztak.
Amerikában a Gaulard–Gibbs-szabadalom opcióját a kezdetektől a váltakozó áram mellett érvelő George Westinghouse szerezte meg. Az ő cége megismerve Dériék rendszerének előnyeit, megpróbálta a kettőt összedolgozni, szabadalmaikkal megkerülték a magyarokét. A Ganz nem lépett idejében kapcsolatba velük, ezért a rendszer Amerikában Westinghouse nevét viseli. Az elsőbbségi vita a múlt század hatvanas éveire dőlt el, és a washingtoni Smithsonian Múzeum két Ganz-trafót állított ki, hangsúlyozva a magyar cég elsőbbségét.
