Hiába van valakinek munkája és pénze, ha cigány, olyan hátránnyal indul albérletkereséskor, hogy az átlagnál sokkal nagyobb kitartásra és kudarctűrésre van szükség a sikerhez. Törvénybe ütközik valakit kizárni a lehetséges bérlők köréből kizárólag a bőrszíne miatt, de ezek nem olyan helyzetek, ahol könnyű a jognak érvényt szerezni. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság megszűnt már, az ombudsmanhoz évi 1-2 ilyen panasz érkezik.
A felállás egy december elején feladott albérletkereső apróhirdetésből: három fős fiatal család, 28 és 26 éves szülők, egy 2 éves kisfiú, az apa két bejelentett munkahelyen dolgozik, az anya januártól tervezi, hogy a gyerek elkezdi a bölcsődét, ő pedig szintén munkába áll. „El vagyunk keseredve, hogy jelenleg kb 50 lakásból 25 a gyerek miatt nem áll velünk szóba, x meg a származásunk miatt, a többi vissza se ír, hogy bocsi, már nem aktuális. (...)
igazából mindent szívesen meghallgatunk, csak valaki fogadja el ezt a két hátrányt, amit letagadni nem tudunk és nem is szeretnék!”
– írta az anya a hirdetésben, amelyhez tettek egy karácsonyi fotót is hármójukról. A roma család lakáskereső posztját rengetegen megosztották, és mostanra sikerült megtalálniuk a helyet, ahová beköltözhetnek.
„Romák jelentkezését nem várom”
A módszer, amit választották, nem egyedi: a felesleges köröket és a kellemetlen élményeket megspórolandó fel-feltűnnek a hirdetési oldalakon, csoportokban olyan lakáskeresők, akik eleve beleírják a posztjukba, hogy romák. A másik oldalon ritkábban tűnik fel nyíltan ez a szó, bár találni azért olyan kiadó albérlet-hirdetést, mint azé a dunaújvárosi, másfél szobás lakásé, ahol kerek perec leírta a hirdető, hogy „Romák jelentkezését nem várom.”
Sokan tudják úgy, hogy magánembereken nem számon kérhető törvényi elvárás az egyenlő bánásmód követelményének a betartása, és ez általánosságban így is van, de az albérlethirdetés pont kivétel. Ahogy az ombudsman honlapján és a TASZ oldalán is leírják: ha valaki nyilvánosan hirdeti kiadásra az ingatlanát, és diszkriminál, eljárást lehet indítani ellene.
A diszkrimináció a legtöbbször nem nyílt, de nem olyan nehéz tetten érni. Nemrég készült el az a háttértanulmány, amelyben Balogi Anna és az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) munkatársa, Papadopulosz Dóra két módszerrel vizsgálta a nagyvárosi roma albérlőket érő megkülönböztetést. Az egyik az úgynevezett mystery call módszer volt. Felhívták telefonon kiadó budapesti lakások tulajdonosait, illetve ingatlanközvetítőket. Elmondták a telefonba, hogy segítőként ügyfeleik számára keresnek albérletet. Az ügyfeleiket úgy írták le, hogy fiatal, nem dohányzó roma párról van szó, gyerek és kisállat nélkül, viszont bejelentett munkával, stabil jövedelemmel, és a kauciót az első havi bérleti díjjal együtt azonnal le tudnák tenni.
Hárítás, kifogás, eltűnés
Összesen tíz tulajdonossal és tíz ingatlanossal beszéltek. A felhívottak egyharmada ajánlott csak időpontot a lakás megnézésére. Amikor valaki visszautasító választ adott, de nem közvetlenül a lakást keresők cigány voltára hivatkozva, akkor őt később visszahívták másik jelentkező nevében, hogy ellenőrizzék, előkerül-e ekkor is az imént hallott indok. Volt, hogy árulkodó eredményt hozott ez a próba. Az egyik ingatlanközvetítő például a roma párról hallván azt mondta, hogy már szerződnek mással, a második, ellenőrző hívásnál viszont nem említett ilyet.
A mystery call hívásoknál egy olyan tulajdonost fogtak ki, aki világosan megmondta, hogy romáknak és migránsoknak akkor sem adja ki a lakását, ha van elég pénzük. Az ingatlanközvetítőkkel pedig az volt a tapasztalat, hogy egy részük a saját tehetetlenségét hangsúlyozta, mondván a tulajdonosé a döntés. Olyan is volt, aki együttérzését fejezte ki, és felajánlotta, hogy segít hasonló, másik lakást keresni, de végül nem jelentkezett.
Hasonló jeleneteket lehet látni az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszék és a Közép-Európai Egyetem közös projektjében készült videóban, amiben meghirdetett albérletek ügyében telefonáltak roma fiatalok, aztán közösen újranézték a felvételeket és megbeszélték, ami történt.
A mystery call próba mellett a tanulmányhoz interjúkat is készítettek olyan roma emberekkel, akiknek volt tapasztalata budapesti albérletkereséssel, és a téma előkerült az ULE egy projektjében is, ahol fókuszcsoportokban intézményes lakhatásban élők tapasztalatait vizsgálták 2021 nyarán. A meginterjúvolt öt roma ember közül csak egynek volt olyan szerencséje, hogy minden nehézség nélkül talált Budapesten albérletet, rögtön az első megnézett lakásba beköltözhetett. A többiek tapasztalatai alapján viszont a roma albérletkeresők sokszor azzal szembesülnek, hogy azt mondják nekik: a kinézett lakást már kiadták másnak. Esetleg visszahívást ígérnek nekik, de a hívás elmarad.
Többen beszéltek az interjúikban arról, ami a kisgyerekes család cikk elején idézett hirdetésében is megjelent: a származás mellett nagyban nehezíti az albérletkeresést az is, ha gyerek is van a képben. A lakást kiadók egyrészt féltik a lakásuk épségét a gyerekektől. Másrészt attól tartanak, hogy ha egyszer majd meg akarnának válni a bérlőktől, nehezebb lenne ezt végigvinni abban a tudatban, hogy emiatt gyerek kerülhet az utcára. Balogiék a tanulmányukban megjegyezték: a két szempont összemosódhat a romák esetében, mert a cigányokról alkotott sztereotípiáknak része a sokgyerekes család képe.
Van viszonylag friss, a probléma kiterjedtségére utaló adat az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2016-ban publikált, a romákat érő diszkriminációval foglalkozó kutatásából. Magyarország területéről összesen 1171 háztartás, 4941 ember vett részt ebben.
A megkérdezett magyarországi romák 22 százalékának volt tapasztalata az utolsó öt évben lakhatással kapcsolatos diszkriminációval.
„A pénzedet nem fogadják el”
„Az utolsó két lakásnál sírva jöttem el” – mondta a Telexnek élete első albérletkereséséről egy 21 éves roma egyetemista nő, aki kérte, hogy a nevét ne írjuk le. A barátjával akkor próbáltak lakást találni, amikor sok más fiatal párhoz hasonlóan szerették volna külön otthonban elkezdeni a közös életüket. Szeptemberben vágtak bele a keresésbe, aztán egy-két hét után fel is hagytak vele, miután „mindenhol ugyanaz történt”, „kifogáskeresés”. A fiatal nő szerint a telefonba még azt mondták nekik, hogy kölcsönös szimpátia esetén akár azonnal foglalózhatnának is majd, de mikor odamentek a lakáshoz, már mellébeszélés kezdődött, vagy azzal jöttek, hogy már kiadták a lakást, vagy azzal, hogy még várnak valakit.
Volt egy lakás a végén, amire egy órát vártak, miután azt mondták nekik, hogy még valakinek megmutatják. A végén azzal hívták vissza őket egy órával később, hogy az utánuk jövőnek adták ki. Egy héttel később viszont észrevették, hogy a lakást még mindig hirdetik. De előfordult az is, hogy már a telefonban megmondták nekik: a kinézett lakást cigányoknak nem adják ki. A VII. kerületben keresgéltek egyébként elsősorban. Az is bántotta őket, amikor egyszer egy VIII. kerületi, egyébként méregdrága lakásra vonatkozó ajánlattal keresték meg őket. Úgy érezték, mintha ezzel be akarnák őket szorítani a VIII. kerületbe, mintha ők cigányként máshol nem lakhatnának.
Találkoztak egyszer egy olyan lakástulajdonossal, aki arról kezdett nekik mesélni, hogy nézték már meg a lakását melegek, de ő melegnek biztos nem adja ki, nézte meg török ember, de miért adná ki egy töröknek. „Rossz volt hallgatni. Másnap visszahívott minket, de mi addigra megbeszéltük, hogy nem szeretnénk így kivenni. Ezek után romaként hogy költözne oda az ember? Ha leesik neki, velünk is szemétkedni fog?” – mondta az egyetemista. Végül annyi rossz élmény gyűlt össze, hogy úgy döntött, egyelőre inkább nem vesztegeti az energiáját, szüksége van arra az iskolához. Így ért véget élete első lakáskeresése, aminek – jegyezte meg – pozitív élménynek kellett volna lennie, de ehelyett óriási csalódás volt.
„Itt vagy 21 éves egyetemistaként, és azt kapod vissza, hogy nem vagytok elég jók ahhoz, hogy fizethess másnak azért, hogy a lakásában élhess. A pénzedet nem fogadják el” – mondta.
Amikor 10 perc alatt minden megváltozik
Kiss Márió hamarosan végző jogászhallgató, roma. 2019 végén költözött Budapestre, két hónapig egy barátjánál lakott, aztán keresgetni kezdett az albérletek között. Jól keresett, határozatlan idejű munkája volt, ki tudott volna fizetni havi 130 ezer plusz rezsit, és nem okozott volna gondot két havi kaució letevése sem. „A telefonban nem érezték, hogy én cigány vagyok. De amikor megláttak: ”hú, már kiadtuk„, ”most ment el egy másik ember, akivel aláírunk„. De előtte tíz perccel telefonáltam, és még rendben volt” – mondta. A legrosszabb élménye egy VI. kerületi, drága minilakást kínáló idős nővel volt, aki a találkozásukkor kijelentette: nem meri kiadni neki a lakást, mert fél, hogy fiatal is, cigány is, biztosan sokat bulizna, meg jönnének a „fekete cigányok”, tönkretennék a lakását.
Körülbelül tíz lakás megnézése után Kiss feladta, ráadásul épp jött a Covid, amikor elkezdtek a hotelek apartmanokat kiadni. Végül egy ilyen apartmanban lakott egy évet, még olcsóbb is volt, mint az albérlet lett volna. Azóta pedig Nyíregyházára költözött, ahol a szüleivel él családi házban.
Ebből a szempontból nem látszik nagy különbség Budapest és vidéki nagyvárosok között. Kiss Márió azt mondja: sok barátja keresett Nyíregyházán albérletet, tőlük úgy tudja, hogy ott se sokan adnak ki lakást romáknak, „gyerekeseknek meg főleg nem”.
Gyomorgörcs a találkozók előtt
Fúrós Anita 35 éves, Pécsen él, mióta az eszét tudja. Pécs egyik szegregátumában gyerekekkel foglalkozik, és mellette az Emberség Erejével Alapítványnál dolgozik. Tíz éve lakik különböző albérletekben, ezalatt többször váltott lakhelyet a körülmények változása miatt, például mert eladta a lakást a tulajdonos, vagy épp a főbérlő akart visszaköltözni. Utoljára két éve volt albérletkeresésben. Szintén cigány lakótársával közösen vágtak bele. A keresés ugyanúgy nagy frusztrációt okozott, mint sok évvel korábban, amikor még középiskolásként az édesanyjával keresgéltek.
A szemébe se lakástulajdonos, se ingatlanközvetítő nem mondta, hogy cigány nem kaphatja meg a lakást. Neki is inkább a szofisztikált lerázás, a kifogáskeresés az ismerős. Ugyanakkor szerinte az elmúlt években sokkal rosszabb lett a helyzet: egyes tulajdonosok előre megmondják az ingatlanközvetítőnek, hogy kit nem szeretnének a lakásukban látni. Neki egy ingatlanközvetítő ismerőse előre mondta is, hogy cigányoknak általában nem szeretnek kiadni albérletet, ráadásul így, hogy ők a lakótársával ketten is vannak, még nehezebb lesz.
„Mindig gyomorgörcscsel mentem a találkozókra, hogy most a legjobb formámat kell mutatnom, mert ki tudja, mit fognak szólni” – mondta Fúrós Anita. Részben megérti az emberek félelmeit, mert szerinte lehet hallani sok rossz dolgot, de „ez emberfüggő, nem cigányfüggő”.
Amikor keresgéltek, azt élte meg, hogy hajlamos összehúzni magát, „hogy nem bántok senkit, nem lakom le a lakást”, és ez frusztráló volt. „Miért kell nekem jobban bizonyítanom, vagy alárendeltnek éreznem magam, csak mert szeretnék kivenni egy lakást, amit amúgy hirdetenek?” – kérdezte.
Végül egy munkatársa lakását tudta kivenni. Neki nem kellett már bizonyítani, hiszen eleve ismerték egymást.
Tisztességesebb, ha legalább megmondja?
Évekkel korábban, és más élethelyzetből indulva, de a többiekhez hasonló tapasztalatokat szerzett egykor albérletkereséskor Amália is, aki jelenleg egy kőbányai önkormányzati szociális bérlakásban él két felnőtt fiával. Hét éve, a hajléktalanságból kivezető utat kínáló LÉLEK programon keresztül váltak bérlőjévé a lakásnak, amiért most havi huszonnégyezer forint körüli összeget fizetnek. A programba annak idején a Város Mindenkié aktivistái segítségével jutottak be. „Ha nekünk nem jött volna ez a segítség, akkor szerintem egyedül ez nem sikerülhetett volna” – mondta a Telexnek Amália.
Azelőtt egy kunyhó volt az otthonuk a Terebesi erdőben. Amikor megindultak a jogtalan kunyhóbontások, a civilek küzdeni kezdtek azért, hogy az önkormányzat vállaljon felelősséget, ne a semmibe rakják ki a kunyhóikból az embereket. Amáliáék végül lakcím nélküli kerületi lakosként kerülhettek be a LÉLEK programba, ahol aki tartja a házirendet, igazodik a szabályokhoz, teljesíti az előírt előtakarékosságot, másfél-két év elteltével jogosulttá válik szociális bérlakásra.
Albérletügyben úgy van vele: az még a tisztességesebb megoldás, ha valaki nyíltan kiírja, hogy cigánynak nem adja ki a lakását. „Itt a 10. kerületben találtam egy albérletet. Odamentem, beszélgettünk, tök aranyos volt a nő, abban egyeztünk meg, hogy rendben van minden, mehetek oda albérletbe, és majd hív. És soha nem hívott” – idézte fel az egyik régi élményét. Munkakeresésnél is sokszor szembesült diszkriminációval, ő az álláskeresésnél kezdte el emiatt egy idő után azt, amit néhányan az albérletvadászatnál alkalmaznak: előre jelezte inkább, hogy cigány.
Az albérletkeresést annak idején ő is feladta. Ahogy mondja, rádöbbent, hogy ez több oknál fogva nem fog menni, és az egyik ok a származása volt. A felnőtt életének egy jó részét szívességi lakáshasználóként élte le, rokonok, ismerősök fogadta be. Ezzel vegyes tapasztalatai voltak, akadt, akivel hosszú évekig gond nélkül működött ez a felállás, de volt, akivel kiszolgáltatottságot élt meg, hogy ki van téve a másik aktuális kedélyállapotának éppúgy, mint a távlati terveinek. A munkalehetőség ottani hiánya miatt viszont az, hogy visszamenjen a szülőfalujába, akkor sem merült fel, amikor épp nem volt hol laknia.
Amália az ezredforduló táján egyszer megpróbált segítséget kérni a roma önkormányzatnál lakhatásügyben, de még tanácsot sem igazán tudtak neki adni, ami miatt el is vesztette a bizalmát a cigány szervezetekben. Szerinte több olyan civil szervezetre volna szükség, akik határozottan, céltudatosan tudnak fellépni, ismerik a jogokat. „Amikor A Város Mindenkié elmondta, hogy nekünk milyen lehetőségeink vannak, akkor azt mondtam, hogy úristen.
Ha tudom, akkor hamarabb lépek, és nem várom meg azt a sok-sok évet, ami így elszaladt fölöttem és a gyerekeim felett, a nagy semmi közepén. Akkor előbb lépek. De én nem tudtam a lehetőségekről” – mondta.
Csökkent kapacitások
Külső segítséget kapni sem lakhatás-, sem diszkriminációügyben nem egyszerű. Idén májusban jelent meg a Minority Rights Group Europe Romák Magyarországon: A diszkrimináció kihívásai című jelentése, ami arra figyelmeztet, hogy a koronavírus-járvány hatására tovább romlani látszott ezen a téren a helyzet, csökkentek a jogvédő kapacitások, szinte eltűntek a közérdekű perek.
Az Egyenlő Bánásmód Hatóság 2021 januárjában megszűnt. Az EBH-nak annak idején volt olyan ügye, ami cigány ember albérletkeresésével volt kapcsolatos, igaz, ebben nem magánszemélyt marasztaltak el, hanem egy céget, mégpedig azért, mert amikor egy roma ügyfél albérlet közvetítésre vonatkozó szerződést kötött velük, olyan listákat adtak át kiadó albérletekről, amelyekben bizonyos ingatlanoknál szerepelt a „roma nem” kifejezés. A Jogászvilágban 2018-ban megjelent ismertető szerint egyébként a bepanaszolt céget hiába kereste meg az EBH, nem válaszoltak, az eljárásban nem vettek részt. Pénzbírság lett a vége.
Mióta az EBH megszűnt, a feladatai az ombudsmanhoz kerültek át. Azokban az ügyekben, amelyekkel régen az EBH-t lehetett keresni, most az alapvető jogok biztosánál lehet kérelmezni, hogy folytasson le úgynevezett jogvitás közigazgatási hatósági eljárást. Érdeklődtünk az ombudsman hivatalánál a témában.
Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala a roma nemzetiséghez tartozókat albérletkeresés során érő hátrányos megkülönböztetésről nem rögzít külön adatokat. A hivatal sajtófőnöke általánosságban arról tudott tájékoztatni, hogy
„évente átlagosan 1-2 ilyen panasz érkezik, tehát ezek az ügyek a hatóság tevékenységét tekintve nem képeznek jelentős ügycsoportot”.
Mi szokott lenni az ilyen panaszok sorsa? A sajtófőnök szerint ezen ügyek megítélését tekintve általánosságban elmondható, hogy a hatóság azt vizsgálja, hogy konkrét esetben a roma panaszost a többi jelentkezőhöz képest érte-e hátrány az albérlet hirdetője, kiadója részéről, és ha igen, akkor az őt ért hátrány a roma származásával áll-e okozati összefüggésben. Ha a felek az eljárás során nem jutnak egyezségre, a hatóság határozatot hoz. Amennyiben megállapítható, hogy a panaszost a többi jelentkezőhöz képest a roma származása miatt érte hátrány, a hatóság szankciókat alkalmaz. Ha az bizonyosodik be, hogy a panaszost nem a roma származása miatt érte hátrány, a hatóság a kérelmet elutasítja.
„A romákat érintő lakhatási diszkrimináció ellen leginkább társadalmi érzékenyítéssel lehet küzdeni” – írja az Utcáról Lakásba! Egyesület a Balogi Anna által készített háttértanulmányban. Ezért is kezdtek szemléletformáló kampányba A kulcskérdés nem csak pénzkérdés címmel. Rövidebb távon megoldás lehet ezekre a helyzetekre a lakásügynökség, akár önkormányzati, akár olyan, mint a Lakhatást Most! Lakásügynökség, amelyet az ULE működtet. Ahogy a Telex kérdésére magyarázta Papadopulosz Dóra, az egyesület munkatársa:
„Így mi vállaljuk a felelősséget azért, hogy a bérleti díj minden hónapban megérkezzen, és nem kell aggódnia a kiadónak, mi pedig vállaljuk, hogy nem diszkriminálunk”.