2023. december 22. – 12:15
A Telexnél próbálunk filmekről írni, de akkora a bőség zavara a mozis és a streaming bemutatóknál, hogy néha óhatatlanul is kimarad valami, hiába fontos, jó, vicces, megható, szórakoztató, vagy egyszerűen csak méltó lenne arra, hogy egy nagyobb közönséghez eljusson. Talán most el is juthat. Ezek a filmek voltak azok, amikről 2023-ban nem írtunk hosszabban a Telexen, pedig akár írhattunk is volna.
Asteroid City
Wes Andersont szokás annyival elintézni, hogy milyen szép színes, szimmetrikus, szagosak a filmjei, mint kis tündibündi ékszerdobozok, amiket kinyitjuk, gyönyörködünk bennük egy picit, aztán becsukjuk őket, mint aki nem tanult semmit. A szép-szagos szimmetria igaz az Asteroid Cityre is, de semmit nem mond arról, hogy mennyire szomorú film, a sok retródili mellett – az előzetesei cselesen titkolták, hogy nemcsak arról szól majd, hogy az atompánik idején földönkívüliek landolnak egy ötvenes évekbeli amerikai koszfészekben, hanem arról is, hogy ezt az egészet egy magának való drámaíró (Edward Norton) írja, egy megszállott figura rendezi (Adrien Brody), és egy elhivatott színész játssza (Jason Schwartzmann).
De valahogy ez sem teljesen igaz, az Asteroid City ugyanis ennek az egész eseménynek a reprodukciója, egy hatvanas évekbeli tévéadásként. Szédítő egy matrjoska, és zavarbaejtő optikai csalódás: ha innen nézzük, akkor szép gyűjteménye Wes Anderson vizuális és történetmesélési heppjeinek (cinikus tinédzserek, elhidegült szülők, nevetséges részletgazdag kellékek és díszletek), ha onnan, akkor pedig egy keserű szónoklat arról, hogy művészetre igenis szükség van ebben a nyomorult világban, mert néha csak az segít túlélni. (Klág Dávid)
Hol érhető el: digitális boltokban.
Deadstream – Kísértetjárás
A found footage, azaz látszólag talált és utólag összerakott felvételekkel dolgozó horrorfilmeknek új lendületet adott az internet (Ismerős törölve első és második része), de egészen eddig kellett várni, hogy végre megtalálják a korszak tökéletes antihősét: az öntelt, beszari streamert, aki lájkokért művel olyan dolgokat, amiket nem kéne, a Deadstream esetében például egy szellemjárta házban tölt el egy éjszakát, nyilván pontosan olyan következményekkel, ahogy azt mindenki előre sejtheti. De még ha a következményeket sejtjük is, a Deadstream hangulatát egyáltalán nem: a Gonosz halottak második részét megidéző, hasraeséses humort vegyíti a tényleg rémisztő és hatásos riogatással, és egy olyan főszereplővel (a társrendező Joseph Winter alakítja, a másik rendező a felesége, Vanessa Winter), aki szinte kívánja azt, hogy igenis kezdjék el szellemek, vízihullák, élőhalottak, gonosz mutáns lények szétszadizni, csak fogja már be száját. Vagy legalább kínjában ordítson. (Klág Dávid)
Hol érhető el: digitális boltokban, a Scream.hu horrorstreamingen.
May December
A melodráma nagymestere, Todd Haynes legújabb filmjéhez súlyos alapfelállást választott. Natalie Portman alakítja a feltörekvő színésznőt, aki a kilencvenes években egy 13 éves fiúval viszonyt folytató, később emiatt börtönbe kerülő, ott a fiú gyermekét kihordó és onnan szabadulva vele családot alapító Gracie-t (Julianne Moore) fogja eljátszani egy készülő hollywoodi filmben, és a szerepre készülés részeként pár hétre odaköltözik a pár szomszédságába, hogy az ő szemszögükből is megismerhesse a médiabotrány övezte kapcsolatot.
A Mary Kay Letourneau valós esete által ihletett, egyszerre hátborzongató és érdekfeszítő film iszonyú kényes témát boncolgat, de Samy Burch emlékezetes mondatokkal teletűzdelt forgatókönyve és Haynes empatikus rendezése elkerüli az ízléstelen kihasználást, miközben azért így is kényelmetlen mélységekbe hatolunk a főszereplők dinamikájában. A May December finom szatíra az embereket és témákat kizsákmányoló Hollywoodról és a színészek végtelen önhittségéről, valamint súlyos lélektani dráma az egymásra rakódó és örökített traumákról. Portman és Moore egyaránt fenomenálisak a feminista ideákat fegyverként használó nárcisztikus nők szerepében, de a Riverdale-ből ismert Charles Melton pont visszafogottságával lopja el a két díva elől a show-t. Oscarra érdemes alakítást nyújt a gyerekeit egyetemre küldő apuka és férj testébe zárt örök kisfiúként. (Rácz Viktória)
Hol érhető el: Egyelőre sehol. Az Egyesült Államokban a Netflixen látható.
Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret
Akár némafilmként is simán működne az Ott vagy, Istenem?, mert a kamaszkor tanácstalánságát, ijedtségét és izgatottságát a főszereplő Margaretet alakító Abby Ryder Fortson néha egyetlen tekintettel idézi fel. Pedig a felnőttkor küszöbére érkező Margaret nem az a szélsőséges reakciókra hajlamos, vagdalkozó tini, inkább az a típus, aki a háttérben értelmezni próbálja a testében és a környezetében bekövetkező változásokat. Olyannyira elszánt, hogy egy iskolai projekt keretében fedezi fel a vallásokhoz fűződő viszonyát is, és azt, hogy az anyagi ág keresztény vagy az apai ág zsidó istene tudja-e pontosabban megbecsülni például az első menstruáció időpontját.
Judy Blume regényéhez képest a néha kedvesen abszurd, olykor meglepően drámai filmadaptációban a főszereplőn kívül a kisvárosi háziasszony-szerepre alkalmatlan anya (Rachel McAdams), illetve az öregedéssel és magánnyal küszködő nagymama (Kathy Bates) szerepe is hangsúlyosabb, így a film három különböző generáción keresztül beszél a nőkkel szembeni sztereotípiák leküzdéséről. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)
Hol érhető el: digitális boltokban.
Rye Lane
A klipekre és musicalekre emlékeztető tempó, a halszemoptikával felvett jelenetek és a színes, vibráló dél-londoni helyszínek miatt egy ideig azt éreztem, ez a film egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán leesett, hogy a Rye Lane tényleg nem akar többet annál, mint amit ígér: egy érezhetően nagyon személyes, rengeteg apró poénnal megtámogatott történetet két emberről, akik képtelenek leszakadni egymásról, így egy teljes napot azzal töltenek, hogy kipanaszkodják magukból az előző, rossz kapcsolatukat.
A Rye Lane alkotói egy jelenetben a brit romkomok szirupos hőskorából is viccet csinálnak, de tovább is fejlesztik a műfajt azzal, hogy annak minden kötelező kliséjét (kínos találkozás az exszel, családlátogatás, lerészegedés, kötelező összeveszés) abszurdabb, meglepőbb irányba viszik el. Nagyon friss, nagyon szerethető rendezői bemutatkozás Raine Allen-Millertől. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)
Hol érhető el: Disney+
Samsara
Évtizedek óta járok moziba, és ritkán tapasztalok olyat, amit semmihez nem tudok hasonlítani. A Samsara ilyen. A spanyol Lois Patiño két felvonásra osztható filmje a slow cinema ékes példája: komótosan hömpölygő látképek, messzi kultúrák, elcsípett dialógusok. Aztán hirtelen nem a felvonás lesz a lényeg, hanem a felvonásköz, ugyanis a Samsara egy adott pillanatban arra kér minket, hogy hunyjuk be a szemünket, és addig ne nyissuk ki, amíg nem jelez nekünk.
Ha hagyjuk magunkat, akkor megélhetjük az újjászületést, egy lélekvándorlást képben és hanginstallációban, ahogy a laoszi szerzetesek világából hirtelen a zanzibári tengerparton találjuk magunkat. A Samsara valószínűleg sehol sem tud úgy működni, mint egy sötét moziban, elhivatott közönséggel, erre szerencsére volt pár lehetőség 2023-ban Magyarországon. A pillanat, amikor kinyitottam a szemem, bizonyos szempontból olyan volt, mintha először tettem volna meg. (Klág Dávid)
Hol érhető el: néha-néha el lehet kapni budapesti mozikban egy vetítésen.
Suzume
Egy kezdetben mindennapinak tűnő, érzelmes emberi történet, ami örökre megváltozik egy kilincs lenyomása és egy apró, de fürge macskalény megjelenése után. A Sinkai Makoto (Másodpercenként 5 centiméter, A szavak kertje, Mi a neved?) írta és rendezte Suzuméban új ajtók, és velük új univerzumok is nyílnak, amikben ha nem vigyázol, akár magad is sétáló, három lábú székké változhatsz.
Ezek között a rejtélyes tárgyak között lesz elkerülhetetlen, hogy a film névadó főszereplője, a 17 éves Suzume felnőtté érjen, a folyamat pedig a Makotóra jellemző módon még mindig gyönyörű filmélmény. Most sem lehet elkerülni, hogy a rendező munkásságát Mijazaki Hajao nagymesterhez hasonlítsuk, bár Makoto némileg más filmnyelvet használ, látszik, hogy honnan merít, de azt legalább ügyesen teszi.
A 2011-es tóhokui földrengés és cunami inspirálta Suzume élénk képei szinte megszólalnak, és élettelien vibrálnak, mintha egy festményt néznénk. A kezdeti idillből aztán hamar természeti – és emberfeletti – katasztrófa kerekedik, ami a szerző életművének méltó darabja, pedig a korábbi egész estés animéivel már elég magasra tette a lécet. (Kersner Máté)
Hol érhető el: Mozikban ment, de azóta néma csönd.
Szörnyeteg
Koreeda Hirokazu Japán második leg(el)ismertebb aktívan alkotó rendezője Mijazaki után, aki a komplex emberi és családi drámát legújabb filmjében csavaros dramaturgiával toldotta meg. A Szörnyeteg egy édesanyával indul, aki foggal-körömmel próbál igazságot szolgáltatni a tanára által bántalmazott fiának, de ehhez át kell törnie a rideg autoritás és a fojtogató udvariasság falát, amit az iskola vezetősége húzott fel maga köré. A film első harmada után viszont kiderül, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet, és megismerjük a tanár, majd az utolsó harmadban a gyerek nézőpontját is, hogy utána magunk dönthessük el, ki a címbéli Szörnyeteg – már ha egyáltalán van ilyen a történetben.
A Kuroszava alapművéről, A vihar kapujában című filmről elnevezett Rashomon-effektus, vagyis a több különböző nézőpontból elmesélt és ezáltal teljesen új értelmezést kapó cselekmény kedvelt eszköz a filmesek, az utóbbi időben különösen a magyar rendezők körében – tavaly a Veszélyes lehet a fagyi, idén a Magyarázat mindenre játszott ezzel. Koreeda az alapvetően csavaros megoldáson is csavart még egyet, ugyanis ezúttal nem látványosan eltérő jelenetsorokat látunk ugyanarról az eseményről. Épp ellenkezőleg, minden pontosan ugyanúgy történik mindhárom alkalommal, csak az értelmezésünk alakul át teljesen attól függően, hogy éppen kit követünk. A folyamatos félrevezetésére építő virtuóz trükk nemhogy gyengíti a történet mélységét és az érzelmi hatást, még erősebben bevonja a nézőt, a tragédiaként és happy endként egyaránt értelmezhető lezárás pedig az év egyik legemlékezetesebb filmes befejezése. (Rácz Viktória)
Hol érhető el: Sajnos jelenleg sehol, mozik már nem játsszák.
War Pony
Riley Keough és Gina Gammell közös rendezői debütálása (amellyel a női rendezőpáros rögtön el is hozta Cannes-ból a legjobb első filmnek járó díjat) keserű, de valós képet fest az amerikai indiánrezervátumok világáról. A dél-dakotai Pine Ridge rezervátumban felnőni nehéz és gyötrelmes is lehet, ezt az alig ismert sorsot pedig több mint hitelesen adta vissza Keough és Gammel, már amennyire azt mezei kelet-európai nézőként meg lehet állapítani. A hitelességhez nagyban hozzájárul az, hogy a rendezők oglala és sicangu lakotákkal forgattak, akik közül többen valóban ott élnek a rezervátumban, és először szerepeltek kamera előtt, így játékuk nyersnek és valódinak hat. Mondhatni nem is játszottak, hanem magukat adták.
Éppen ezért is fontos a remek zenékkel operáló War Pony, amit legalább egyszer érdemes látni nem szokványos tempója és itt-ott akadozó narratív folyása ellenére is: a kisközösségeket bemutató drámák közhelyein túllépve egy zárt közösség szögesdrótjain keresztül tudunk átnézni, ott bent pedig egy kietlen, sokszor reménytelennek tűnő univerzum fogad minket, amiből sokat lehet tanulni, még innen a távolból is. (Kersner Máté)
Hol érhető el: Egy darab vetítése volt Budapesten, legálisan jelenleg sehogy.
When You Finish Saving the World
Jesse Eisenberg első rendezése csak látszólag a szokásos független filmes felnövéstörténet. A Stranger Thingsből ismert Finn Wolfhard a lájkoktól öntelt youtubert, Ziggyt, Julianne Moore pedig a középosztálybeli, liberális anyukák gyöngyét, a szociális munkás Emilyt alakítja, a történetükbe pedig akkor kapcsolódunk be, amikor már csak válogatott sértéseket tudnak egymás fejéhez vágni. Ziggy valamiféle visszaigazolásra és iránymutatásra vágyik a szüleitől, Emily meg nem érti, hogy ilyen tudatos nevelés mellett a fia hogy kötött ki a bugyuta popszámoknál protest dalok helyett.
A hangnem ismerős lehet a Lady Birdből, de az Eisenberg korábbi hangjátékából kinövő film egy olyan családot mutat be, ahol a kamasz szereplő mellett az anya is belső válsággal küzd. Eisenberg nem egy család széthullását meséli el, hanem pont azt mutatja be a néhol karikatúraszerű, de azért nagy empátiával kibontott karakterein keresztül, hogyan találhatjuk meg a helyünket egy családban (és a világban) azzal, ha nem csak a saját elvárásainkon és frusztrációnkon keresztül szemléljük a másikat. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)
Hol érhető el: digitális boltokban.
