2023. április 12. – 23:48
Ahhoz képest, hogy a popzene lassan egy évszázada mennyire központi része az egyetemes szórakoztatóiparnak, valamiért döbbenetesen kevés tévésorozat dolgozta fel a zenekari lét nehézségeit és az ezekkel járó személyi drámákat. Az Empire vagy az annak idején nagyot bukó Vinyl is inkább a könnyűzene háttériparával foglalkozik, míg az Atlanta vagy a Dave inkább vicces, parodisztikus önéletrajzi drámák rapzenei kapcsolódással, a Sex Pistols-sorozatot meg inkább hagyjuk. A Daisy Jones & The Six ezt a sormintát töri meg, hiszen egy hetvenes évekbeli fiktív rockzenekar történetét meséli el a kezdetektől az utolsó nagy koncertjükig. Az Amazon a hírek szerint 140 millió dollárt ölt a projektbe, ami ugyan nem robbantotta fel a nézettséget, cserébe simán ott van a helye 2023 legjobb sorozatai között.
A 10 részes sorozat Taylor Jenkins Reid azonos című, 2019-es bestsellere alapján készült, amit részben a Fleetwood Mac viharos története, azon belül is Stevie Nicks és Lindsey Buckingham kapcsolata inspirált. Az angol Fleetwood Mac zenekar még a gyakori tagcseréken áteső hetvenes évekbeli rockzenekarokhoz képest is sok változáson ment át az alapítása óta, volt olyan tag, aki beleőrült egy német LSD-tripbe, egy másik egy vallási szektába szökött el, de az is előfordult, hogy egy elrontott szerződés miatt teljesen más emberek turnéztak Fleetwood Mac néven, mint akik alapították.
A Daisy Jones & The Six jóval rövidebb időszakot ölel fel, és főleg a két frontember kapcsolatára fókuszál, de a 10 rész alapján bátran kijelenthető, hogy
talán még egy tévésorozatnak sem sikerült ennyire hitelesen bemutatnia, hogyan is működik belülről egy zenekar a megalakulástól az első dalokon és turnékon át a világhírig, majd a feloszlásig.
A történet egyik fele a hetvenes évek Pittsburghjében kezdődik, ahol pár fiatal zenekart alapít egy garázsban. A másik fele egy kifejezetten jómódú családban felnőtt, de teljesen elhanyagolt fiatal lányról szól, aki mindenképpen énekes szeretne lenni, ezért szó nélkül otthagyja a szüleit, megváltoztatja a nevét, és beleveti magát a Los Angeles-i zenei élet mélyébe. Az egyik szálon megismerjük a zenekar őstörténetét cserélődő tagokkal, zenekar mellett lelkesen segítő barátnőkkel és persze a jól ismert zenészarchetípusokkal: az önimádó, önző, sérült lelkű frontember, a csöndes basszusgitáros vagy a rock and roll életvitelt folytató dobos mind olyan karakterek, akikhez bárki, aki szereti a rockzenét, tud társítani egy-egy ismert zenészt a hetvenes évekből. Daisy Jones pedig a karakán, határozott, mégis érzékeny, törékeny, a saját démonaival hadakozó szupertehetség, aki egy férfiak dominálta iparágban még élvezi is, ha széllel szemben pisálhat.
Amíg sok hasonló tévésorozat kifejezetten az üzleti részre és a zenészek kizsákmányolására fókuszált, a Daisy Jones a 10-szer közel egyórás epizódnak köszönhetően szép szisztematikusan mutatja be ezt a világot akár azoknak is, akiknek ez teljesen ismeretlen. Hogyan alakul át a zenekari dinamika, ha érkezik egy új frontember? Milyen feszültségek jöhetnek létre a dalszerzési folyamattal kapcsolatos nézeteltérések miatt? Hogyan viszonyul a kiadó a zenekarhoz, és mi a dolga a kettő között a producernek? Hogyan tud egy fiatal rocksztár jó családapa lenni? Ugyan kitalált karakterekről van szó, mégis annyira hitelesen mutatja be a sorozat, hogy egy zenekar mennyire komplikált emberi kapcsolatokból áll, hogy még a legátlagosabb helyzetekből is őrült nagy drámák tudnak létrejönni.
A sorozat egyik érdekes megoldása, hogy főhőseinket nemcsak a hetvenes években követhetjük végig, hanem bizonyos időközönként felbukkannak 20 évvel öregebben, ahogy megőszülve mesélik a kamerába a saját történetüket, mint egy klasszikus dokumentumfilmben. Először azt hittem, hogy ez már tényleg felesleges, azonban tényleg fontos része a sorozatnak. Nemcsak azért, mert ettől még valószerűbbnek hat a Daisy Jones & The Six története, hanem mert maguk a karakterek reflektálnak a saját történetükre 20 évvel későbbi kontextusban.
A Hollywood Reporter szerint részben a Covid miatt megnövekedett költségek, részben Reese Witherspoon produceri munkája miatt az Amazon keményen ráfizetett a produkcióra, 140 millió dollárba került az egész, vagyis közel 50 milliárd forintot költöttek el rá. Ebből a pénzből viszont tényleg futotta mindenre. A korabeli jelmezek, ruhák és frizurák még akkor is tökéletesek, ha a turnémenedzsert alakító Timothy Olyphant parókáján azért néhol felkacagtam.
A gyártás minősége tényleg a legmagasabb színvonalú, de itt még közel sincs vége: rendesen megírták és feljátszották a sorozatban fontos szerepet kapó fiktív zenéket és albumokat, így akár CD-n, akár Spotifyon meghallgathatjuk a Daisy Jones & The Six Aurora című albumát, ahogy Daisy szólózenéjét, sőt még a The Six előtti időszak számait is, amikor az alapító testvérpár még Dunne Brothers néven játszott fiatalon, főleg feldolgozásokat. Az Amazon tényleg belerakott mindent, az albumról rendes lemezkritikák készültek, és olyanok dolgoztak rajta, mint Marcus Mumford a Mumford & Sonsból vagy a legendás Jackson Browne, aki a Byrdsnek, Nicónak és az Eaglesnek is írt slágereket a hatvanas–hetvenes években.
A casting különösen fontos egy ilyen produkciónál, hiszen a színészeknek énekelni és/vagy hangszeren játszani is tudniuk kell, és Daisy Jones esetében meg is találták a tökéletes színésznőt: Elvis Presley unokáját, Riley Keough-t, aki saját bevallása szerint bekamuzta a válogatón, hogy tud énekelni. És hát Elvis Presley unokájánál hülye lenne bárki megkérdőjelezni ennek a hitelességét! Keough mellett a másik főszereplő, a Billyt alakító Sam Claflin is megtanult a szerep miatt énekelni és gitározni, ahogy az egyébként zenei karrierrel rendelkező modellnek, Suki Waterhouse-nak is zongoraleckéket kellett vennie. A zenekar többi tagja viszont gyerekkora óta zenél civilben is, szóval a zenei részeknél senki sem tátogott meg alibizett, hanem tényleg együtt próbáltak.
Valahol éppen ezért működik annyira a sorozat, mert hiába próbálom magam minden alkalommal figyelmeztetni, hogy ezek nem megtörtént sztorik, mégis annyira hús-vér minden szituáció, hogy akár meg is történhetett volna. Ebben oroszlánrésze van Riley Keough-nak, illetve Sam Claflinnek. Amíg Keough karaktere a felszínen vidám, tehetséges, mosolygós és humoros nő, aki képtelen szabadulni a saját szorongásaitól és családi múltjától, Clafliné egy igazi zenei zseni, de ahogy zseniknél lenni szokott, ez súlyos jellemhibákkal és toxikus személyiséggel párosul. Walton Goggins 24 karátos mosolya óta nem láttam olyan rosszindulatú, pusztító energiákat sugárzó vigyort, mint amikor Claflin próbálja valahogy a haragját palástolni amiatt, hogy itt egy nő, aki miatt frontemberből másodhegedűst akarnak belőle csinálni.
Claflin karaktere talán a legerősebb mind közül, mert nagyon jó érzékkel mutatja be a rocksztár-karaktertípusok minden árnyoldalát. A folyamatos megcsalásokat, a családtagok cserben hagyását, a drog-, alkohol- vagy gyógyszerfüggőséget, szakmai és érzelmi féltékenységet, illetve a dalszerzés nem feltétlenül demokratikus folyamatát.
Egyszerűen az egyetemes igazságosság megtestesülése, hogy egy ekkora zseni a saját ambícióit csak úgy érheti el, ha hajlandó megosztani a vezetői szerepet egy kívülről érkező, kifejezetten határozott nővel, aki az első szexista megjegyzés után úgy helyre rakja a dobost, hogy az köpni-nyelni nem tud.
Daisy és Billy „se veled, se nélküled, de egy zenekarban” típusú kapcsolata rányomja a bélyegét a cselekményre, de szerencsére azért akad hely a többieknek is. Megismerjük Billy csöndesebb öccsének, Grahamnak a kálváriáját is, aki menthetetlenül beleszeret az Angliából érkező billentyűsbe. Vagy ott van Camila, Billy Dunne felesége és gyerekének anyja, aki talán mindenkinél nagyobb terhet cipel a vállán: neki kell tűrnie, hogy a férje és élete szerelme egy csapodár, egomán, függőségi problémákkal küszködő rocksztár. De lehetne még említeni Tom Wrightot is, a tapasztalt producert, akin keresztül remekül érzékelteti a sorozat, hogy egy zenekart irányítani kívülről majdnem annyira macerás, mint egy sereg kisgyereket rávenni arra, hogy nyugodjanak meg és játsszanak egymással szépen.
Az egyetlen kicsit kilógó történetszál Simone-hoz köthető, aki a lemeziparban – főleg akkoriban – megszokottnak számító szexizmus és abuzálás miatt Los Angelesből New Yorkba menekült, ahol egyik pillanatról a másikra megtalálta a szerelmet, és a frissen induló diszkóláz egyik arca lett. A könyvben elvileg Simone része még ennél is marginálisabb, a sorozatban viszont egy komplett epizódot kapott a leszbikus párkapcsolata és a diszkóhoz való kötődése, ami inkább poptörténetileg érdekes, mint a cselekmény szempontjából. Ha valakit érdekel a diszkó története, annak inkább ajánljuk a Get Downt a Netflixen, ami ugyan inkább musical, mint dráma, de sokkal izgalmasabban mutatja be a műfaj gyökereit.
Bár az elköltött pénzmennyiség és a viszonylag jó, de nem kiemelkedő nézettség ellenére nem lett abszolút sikersztori a Daisy Jones, az biztos, hogy ennyire izgalmas, hiteles és jó értelemben véve drámai feldolgozás még nem igazán készült a hetvenes évek nyugati parti könnyűzenéjéről, illetve arról, mivel is jár, ha egy garázszenekar egyszer csak a világ tetején találja magát. Riley Keough és Sam Claflin élete alakítását hozza, a zenék néhol kifejezetten szórakoztatók, és a második-harmadik résztől nagyon könnyű érzelmileg kötődni a zenekarhoz.
Aki különösen vonzódik a hetvenes évek amerikai rockzenéjéhez, annak szinte kötelező a sorozat, de azoknak is nagyon ajánljuk, akik egy kevésbé klasszikus szerelmi történetet akarnak megismerni egy olyan korból, amikor még egészen máshogy működött a szórakoztatóipar.
