Mi a baj a kormánytól független újságírással az Orbán-rendszerben?

2022. április 11. – 10:43

Mi a baj a kormánytól független újságírással az Orbán-rendszerben?
Orbán Viktor miniszterelnök miután leadta szavazatát az országgyűlési választásokon, újságírói kérdésekre válaszol – Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

2013 októberében egyik este ott ültem Washington ikonikus könyvesboltjában, a Politics and Prose-ban, és Peter Bakert, a New York Times egyik legismertebb újságíróját, a lap fehér házi csapatának vezető tudósítóját hallgattam az akkor megjelent friss könyvéről, amely George W. Bush nyolcéves elnökségéről szólt. Bakernek volt egy futólag elejtett megjegyzése, amely azóta se megy ki a fejemből.

Az újságíró arról beszélt ezen a rendezvényen, hogy részben azért tartotta fontosnak a könyv megírását, mert úgy érzi, hogy fehér házi tudósítóként csak a felszínt kapargatják a kollégáival, és legfeljebb a történések 10-20 százalékát tudják feltárni. Azóta is újra és újra visszatérek ehhez a gondolathoz. Ha ilyen becsléssel áll elő a világ egyik legnagyobb újságjának munkatársa, aki egy egész stábbal együtt dolgozik azon, hogy megismerjék a saját országuk vezetőjének tevékenységét, akkor vajon hány százalékra becsüljék a saját tudásukat a magyar újságírók arról, hogy mit és hogyan tesz Magyarország éppen aktuális első embere?

Attól tartok, hogy még egy egy számjegyű százalékos becslés is túlzás lenne, és a törtszámok nagyságrendjében kellene kezdeni a saccolást. Ennek az az oka, hogy bár a magyar sajtó nyilván nem rendelkezik olyan komoly erőforrásokkal, mint az amerikai, nekem az a benyomásom, mintha meg se próbálná hasonló módon végezni a dolgát.

Míg a Fehér Ház történéseivel újságírók tucatjai foglalkoznak, addig legjobb tudomásom szerint Magyarországon egyetlen szerkesztőség sincs, ahol lenne legalább egy olyan ember, akinek semmi más dolga nincs, mint az, hogy a magyar miniszterelnök tevékenységét kövesse, és napi szinten kutassa, kivel találkozik, hogyan gondolkodik, miként hoz meg döntéseket.

Annak ellenére nincs ilyen ember (ha mégis van, könyörgöm, jelentkezzen, és mesélje el, mivel tölti a napjait), hogy a relatív hatalma a magyar kormányfőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a mindenféle törvényhozási és bírói fékek és ellensúlyok között lavírozgató amerikai elnöknek (és akkor most ne beszéljünk arról, hogy az épp aktuális miniszterelnökünk informális befolyása a gazdaságra, kultúrára, médiára, sportra és egyéb szektorokra valószínűleg jóval meghaladja azt, amivel elődei rendelkeztek).

Mindez nem egy új probléma. A magyar sajtó régebben – amikor még közel sem volt annyira mérgezett a politikai közeg, mint most – sem csoportosított komoly erőforrásokat arra, hogy közelebbről is megismerje a legfőbb hatalom birtokosainak valós tevékenységét.

Így jutottunk el mára sajnos oda, hogy lényegében fogalmunk sincs arról, hogy az elmúlt 12 évben egy önálló rezsimet felépítő Orbán Viktor mit is csinál zárt ajtók mögött.

Ennek egyik legeklatánsabb példája az, hogy a hivatalos közleményeken kívül semmit nem tudunk például arról, hogy miről is beszélgetett öt teljes órán keresztül Vlagyimir Putyin orosz elnökkel a háború előestéjén. Pedig őszintén: volt annál fontosabb kérdés az elmúlt hónapokban, mint hogy mi is hangzott el Moszkvában amellett az eszméletlenül hosszú asztal mellett? Nem tudom, mennyi munkaórát szánt ennek kiderítésére a magyar újságírótársadalom, de láthatóan nem eleget. Hogy teljes legyen a szakma megszégyenülése, Török Gábor politológus Facebook-posztjából kellett megtudnia a magyar embereknek azt is, hogy Orbán a Putyin-találkozó utáni Fidesz-frakció ülésén még arról beszélt, hogy nem számít háborúra.

Természetesen tudom, hogy nagyon nehéz információt szerezni Orbán Viktor környezetéből. A kormánytól független újságírókat jobb esetben levegőnek nézik, rosszabb – és egyre gyakoribb – esetben pedig ellenségnek könyvelik el. Mi is küzdünk ezzel a Direkt36-nál, és mi is tehettünk volna többet az elmúlt években azért, hogy még jobban koncentráljunk Orbán színfalak mögötti tevékenységének feltárására.

Amikor időnként sikerült (például itt és itt), akkor azt egyébként az olvasottsági adatok és egyéb visszajelzések alapján nagyon díjazta a közönség, tehát ez lehet egy ösztönző mindenki másnak. Nem azt akarom azonban ezzel sugallni, hogy minden nap baromi hosszú tényfeltáró cikkeket kellene írni Orbán Viktorról. Viszont szükség lenne rendszeresen kisebb-nagyobb beszámolókra arról, hogy mi zajlik a szűkebb környezetében.

Nem csak Orbán esetében használja ugyanakkor rosszul az erőforrásait a magyar sajtó. Más komplett hatalmi központok (nézzünk csak rá a gazdaglisták első neveire vagy a legnagyobb cégekre) is vígan élik a világukat anélkül, hogy koncentrált és intenzív újságírói figyelem irányulna rájuk. És lényegében igaz ez a Fideszen kívüli politikai szereplőkre, vagyis az ellenzékre is.

Míg az Orbánról való tudásunk korlátozott voltát még magyarázhatná az újságírókkal szembeni ellenségeskedés, ugyanez a magyarázat már nem áll meg az ellenzéki oldalra.

Rájuk nem lehet azt mondani, hogy ne állnának szóba újságírókkal, sőt, szerintem néha már szinte zavaróan bratyizós stílusban teszik ezt. Ehhez képest meglepően kevés olyan cikk jelenik meg, amely az ő belső ügyeikről szólna, amely közelebbről is megmutatná az egyes politikai szereplők karakterét és tevékenységét.

Annak a részletes feltárására most nem vállalkoznék, hogy ennek mi az oka. Bizonyos kollégák közösségi médiás megnyilvánulásait látva el tudom képzelni, hogy egyszerűen a politikai szimpátia miatt van ez így. Az is lehetséges, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy miért kellene az ő ügyeikben turkálni, amikor bántja őket épp eleget a kormánypropaganda. És harmadik okként az is felmerülhet, hogy a szerkesztőségek tartanak attól, hogy a közönségüknek nem tetszene az általuk kedvelt politikai oldal belső problémáinak firtatása.

Bárhogy is van, részben ez biztosítja a hozzá nem értő, lusta vagy éppen korrupt emberek túlélését az ellenzéki oldalon.

Vagy egy közelmúltbeli konkrét példát említve, ez vezet ahhoz, hogy az emberek úgy választják meg egy előválasztáson egy közepes méretű város polgármesterét első számú jelöltnek, hogy senki nem tárta fel előzetesen, milyen vezetői képességekkel rendelkezik. Vagy ahhoz, hogy irreálisan mérik fel a kedvenc politikai oldaluk teljesítményét, és a választás estéjén szembesülnek azzal, hogy valami teljesen más történt az országban, mint amire ők számítottak. (Bár elismerem, hogy az ellenzéki kampány diszfunkcionális működéséről jelentek meg cikkek az elmúlt hónapokban, de a kollektív letargiát, vidékizést és külföldre költözési szándéknyilatkozatokat látva talán lehetett volna ebből is több. Ahogy a Kutyapártról szóló cikkek garmadája helyett is jobb lett volna esetleg arra figyelni, hogy mit csinál ez a Mi Hazánk nevű formáció.)

Nem volt könnyű rávenni magam ennek a cikknek a megírására. Az újságíró közösség kicsi, a kollégák egy jelentős részét személyesen is ismerem, és tudom, hogy a legtöbben nagyon keményen dolgoznak nagyon nehéz körülmények között, sokszor kifejezetten csekély anyagi és erkölcsi elismerés mellett. Nem akarok tehát senkit megbántani, főleg mert tudom, hogy még így is rengeteg energiát és időt fektetett sok újságíró ennek a kampánynak a bemutatásába. És persze minden kritikai megállapítás, amit itt leírtam, saját magamra is vonatkozik, hiszen húsz éve vagyok ebben a szakmában, tehát engem is terhel felelősség a hibákért.

Tisztában vagyok vele, hogy a kormánytól független szerkesztőségek erőforrásai korlátozottak, főleg miután a sorozatos támadások miatt sok energiát leköt a puszta túlélésért folytatott küzdelem is. Viszont épp ezért gondolom azt, hogy sokkal okosabban és hatékonyabban kell használni azt a kevés erőforrást, ami van. Koncentráljunk minél több energiát a hatalomban lévők és az oda igyekvők ellenőrzésére. Ez alatt nem azt értem, hogy pikírt stílusban dolgozzuk fel a Facebook-posztjaikat, de még azt sem, hogy kritizáljuk a működésüket. Ennek is megvan a helye a nyilvánosságban, de szerintem sokkal inkább hiányzik az, hogy konkrét tényszerű információkat szerezzünk a valós tevékenységükről.

Ennyivel tartozunk a magyar demokrácia maradékának. És amúgy is ez a dolgunk újságíróként.

A szerző a Direkt36 tényfeltáró központ társalapítója és szerkesztője. Korábban dolgozott az akkor még független Origónál, valamint a BBC World Service-nél és a Washington Postnál.

Kövess minket Facebookon is!