Műemlékvita: Igen, az egykori királyi palota büntetésben van

A Telex által kezdeményezett műemlékvita a lehető legjobb időben indult útjára. Bármilyen furcsán hangzik is, de kevés dolog van, ami ezekben az években nagyobb és azonnalibb veszélynek lenne kitéve a műemlékeknél. A rendszerváltoztatás óta vizionált „építészeti bumm” most tényleg küszöbön áll, pontosabban már el is kezdődött, s az előttünk álló pár év minden szónoki túlzás nélkül alighanem tényleg sorsdöntő lesz.

A vita minden eddigi hozzászólója megfogalmazott lényeges, elraktározásra érdemes gondolatokat, s ezt nem valamiféle udvariasság mondatja velem. Ám a műfaj, azaz a nyilvános szakmai sajtóvita természetéből adódóan a diskurzus kissé széttartó, ezért az én célom a jelen írással a beszélgetés kanalizálása, a szerintem legfontosabb fókuszpontok kiemelésével.

Meglátásom szerint a vitának három fő szintje különíthető el. A legáltalánosabb szint a műemlékvédelem legrégebbi, egyben legizgalmasabb alapkérdése, ami legegyszerűbben a „konzerválni vagy rekonstruálni” fogalompárral írható le.

Az örök vita most a budai Várba tervezett, illetve részben már megvalósult visszaépítések miatt került reflektorfénybe. Magam úgy gondolom, hogy sem a konzerválás, sem a rekonstruálás egyöntetű támogatása, illetve elutasítása nem helyes. Ahogy a humán tudományoknál oly sok esetben, itt is sokkal inkább a mérték, az ízlés és a konkrét eset egyedi mérlegelése vezethet a jó megoldáshoz.

El kell ismerni, hogy a már eltűnt műemlékek rekonstrukciója (vagyis újra felépítése) mellett is szólnak legitim érvek.

Az ember természetes vágya, ösztöne a küzdelem az idő múlása ellen, és ebbe beletartozik, hogy ami eltűnt, azt igenis visszahozzuk, ha van rá módunk. Vannak esetek, amikor a múlt valamely emlékének a pusztulása egy közösség számára annyira fájó és feldolgozhatatlan, hogy arra tényleg csak a teljes rekonstrukció adhat (némi) gyógyírt. A legszebb példája ennek Drezda és a Frauenkirche esete. Azonban nem kell túl nagy képzelőerő annak belátásához, hogy bizonyos mennyiségi szint fölött a régi épületek visszaépítése inkább árt, mint használ a műemlékek általános megítélésének.

Szűkebb ismerősi környezetemből vett tapasztalatokból tudom, hogy egy idő után még a laikus szemlélő is átlát a szitán, és valamiképp azt érzékeli, hogy egy réginek tűnő épület „nem áraszt történelmi levegőt”. Ez pedig hosszú távon a múlt iránti össztársadalmi igény leértékelődéséhez s ezzel a műemlékügy általános támogatottságának csökkenéséhez vezet. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a konzerválás vagy rekonstruálás kérdésében és mértékében ismét a témában átfogó történelmi és szakmai ismeretekkel, műveltséggel, jó ízléssel és arányérzékkel rendelkező művészettörténész, műemlékes és építész szakembereké lehessen a döntő szó.

Itt érkeztünk el a vita második szintjéhez, ami nem más, mint a műemlékügy szervezeti állapota a mai Magyarországon. Őszintén szólva nehéz tárgyilagosan, leíró jelleggel szólni arról, ami hazánkban ezen a téren az elmúlt egy évtizedben történt. Arra, hogy egy állam kormányzata fokozatosan, teljes egészében leépítse, majd felszámolja a saját műemlékvédelmének szervezetét, őszintén szólva nem ismerek példát.

Annak ellenére, hogy a műemlékvédelem összetett és komplex szemléletet kívánó tevékenység, melynek egyszerre vannak művészettörténeti, építészeti-műszaki és jogi aspektusai, a rendszerváltoztatáskor még egységes Országos Műemléki Felügyelőséget előbb feldarabolták, aztán az utódszervezeteit folyamatosan átszervezték és átnevezték, végül egymástól függetlenül működő, külön-külön intézményekbe delegálták a tudományos-kutatási, a hatósági-engedélyezési és az üzemeltetési-fejlesztési feladatokat.

A helyzetet odáig sikerült fokozni, hogy ma gyakran még a szakmában dolgozó szakemberek is csak találgatják, most éppen hogy hívják az illetékes szakigazgatási szervet vagy nonprofit Zrt.-t. Ezen belül a műemlékvédelemnek leginkább erőt adó tevékenység, a hatósági-engedélyezési jogkör a járási kormányhivatalokhoz (!) került, vagyis közel kétszáz különböző helyre, ahol történész vagy művészettörténész szakember egyáltalán nincs, az építész- vagy településmérnök végzettségű munkatárs pedig lehet, hogy sosem foglalkozott műemlékekkel.

Mindennek a folyamatnak egyenes következménye, hogy ma a műemlékeket védő jogszabályok összessége nem több írott malasztnál, azokat gond nélkül áthághatja, akiben megvan az ehhez szükséges rámenősség. Így történhet meg például, hogy Budapest legnagyobb ipari műemlékegyüttesét, az egykor valóságos városrészszervező erővel bíró Közvágóhidat szó szerint a földdel tehette egyenlővé a külföldi beruházó.

A veszteség leírhatatlan: a fővárosnak nemcsak építészeti, de egyedülálló jelentőségű gazdaságtörténeti emléke is volt, amit elpusztítottak. A Közvágóhíd épületegyüttese ráadásul egy európai mércével is jelentős, loft típusú hasznosítás lehetőségét hordozta magában, tehát a teljes rombolás nélkül is bőven profitábilis lehetett volna az ingatlanfejlesztő számára.

De akár egy belvárosi, kívül-belül egységes koncepció alapján épült, jogszabály által védett s még csak nem is igazán rossz állapotú századfordulós palotát is nyugodt szívvel belezhet ki markológépekkel a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező befektető, csak azért, hogy kisebb fáradsággal alakíthassa át szállodává.

Az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy ilyen mértékű túlkapást csak az mer megengedni magának, akinek jó oka van bízni a jogkövetkezmény elmaradásában. De hogy egy más jellegű példát is említsünk: a teljes építész- és műemlékes szakma minden tiltakozása, kérése, könyörgése ellenére szétbontják a modern magyar építészet talán legtehetségesebb alkotójának azt a művét, amely a tökéletes példája volt annak, hogyan lehet egy épület úgy bátran modern, hogy közben egy kicsit sem sérti meg a történelmi környezetét.

Az egykori budavári villamos teherelosztó apró épületének kíméletlen eltüntetése azért is érthetetlen, mert semmilyen más, jelentős korábbi épület nem állt a helyén, s tervezőjének, a kétségkívül megosztó Virág Csabának éppen ez volt az a műve, amelyet egyöntetű szakmai elismerés övezett.

Ez esetben egyébként az elpusztítás oka nem is üzleti motivációjú, sokkal inkább úgy tűnik, a döntéshozó egész egyszerűen „nem szereti” a modern építészetet. (Pontosabban fogalmazva, a mostani kultúrpolitika a korszakkal együtt lényegében illegitimnek tekint minden építészeti alkotást is, amely 1944 és 1990 között jött létre.) Ezek a példák csak a jéghegy csúcsát jelentik; gyakorlatilag leírhatatlan mindaz, ami ezen a téren országszerte, nagyobb és kisebb városainkban történik.

Végül rátérnék a vita harmadik szintjére: mi történjen építészetileg Budapest I. kerületében, a város tetején? Ezen belül is két külön problémakör a Várnegyed, illetve a királyi palotaegyüttes jövője. Ami a Várnegyedet illeti, a legfőbb közjogi funkciók, vagyis a köztársasági elnök és a miniszterelnök hivatalainak odatelepítése szimbolikáját tekintve indokolható, bár nem feltétlenül szükséges lépés.

A Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium visszaköltöztetése viszont szimbolikai szempontból sem igazán indokolható, ellenben joggal lehel tartani attól, hogy ezek napi működése, a minisztériumi dolgozók, az ügyfelek és vendégdelegációk által a generált folyamatos autós és személyi többletforgalom elviselhetetlenül sokat árt Budapest egyetlen, máig középkori utcaszerkezetet őrző városrésze autentikus hangulatának. Ám a kérdés eldőlt, a minisztériumok épülnek, így erre több szót fordítani hiábavaló.

A közeljövő legizgalmasabb kérdése a budavári palotaegyüttes sorsa. Érzékelem, hogy a Várhegy nyugati oldalán meglepő gyorsasággal visszaépült lovarda erősen megosztja a közvéleményt. Meglátásom szerint valójában nem a régi-új épület esztétikája, sokkal inkább annak időzítése, az új épülettömegnek a környezetéhez való, egyelőre szervetlenek tűnő kapcsolata az, ami bizarrá teszi a látványt.

A sterilen világító, fehér épület mellett maga a királyi palota hirtelen lehangolóan kopottasnak, elaggottnak látszik. S ez még inkább felerősíti a vasbeton szerkezetekkel újjáépített neobarokk palotácska hamisságának az érzetét.

Minden szempontból jobb lett volna előbb a királyi palota jövőbeli sorsát megvitatni, arról konszenzusra jutni s az ennek nyomán meginduló rekonstrukciós munkák keretében visszaépíteni azt, ami visszaépítendő. Pár éve sokat lehetett hallani a királyi palota enteriőrjeinek visszaállítási tervéről, de úgy tűnik, hogy egy ennyire költséges, látványosan fényűző és vitatható hasznosságú, ezért aztán könnyen támadható projektet még ez a gátlásossággal amúgy nem vádolható kormányzat sem kíván felvállalni.

Holott nyitott, jó szándékú, a szakmai közvéleményt (egyaránt beleértve annak konzervatív és modernista ízlésű részét) valóban partnerként kezelő párbeszéddel kialakítható volna ebben a kérdésben olyan konszenzus, amely a szakma szempontjainak és az állam reprezentációs igényeinek egyaránt megfelel. (Napjaink egyik legizgalmasabb kulturális diskurzusa lehetne!) Bár az eddig leírtak fényében meglepőnek tűnhet, s lehet is velem vitatkozni, bevallom, e kérdésben én is a minél teljesebb, belső és külső rekonstrukció híve vagyok.

A vita egyik korábbi hozzászólója, Potzner Ferenc építész megállapítása találó: a vár és környezete jelen állapota és használata sértő az épületre nézve. Igen, az egykori királyi palota büntetésben van. Hosszú hezitálás után, a 60-as években leegyszerűsítve, díszeitől megfosztva újjáépítették, de ennek az volt a feltétele, hogy a vár felejtse el a múltját, s szolgálja a közművelődést, vagyis a dolgozó népet! Nem nehéz felismerni ebben a Kádár-kor kompromisszumos, enyhén osztályharcos szellemét. Jó volna mára felismerni ennek az állapotnak a tarthatatlanságát. Ehhez csak annyi kellene, hogy megértsük az épület valódi szimbolikáját s azt a kort, amely azt létrehozta.

A budai királyi palota ugyanis nem elsősorban királyi lakhely: sokkal inkább a dualista Magyarország önképének a kifejeződése. Az Ybl Miklós által elkezdett, majd Hauszmann Alajos irányításával folytatódott építkezésnek valódi célja nem az volt, hogy méltó lakhelyen biztosítson az uralkodó és környezete számára. Pontosan tudták, hogy a király jó esetben is csak pár napot tölt majd az épületben, leginkább reprezentatív események, nemzeti ünnepek alkalmával.

A palota valójában annak a kifejezése, hogy a Magyar Királyság s annak fővárosa, Budapest sok évszázad után újra megtalálta és elfoglalta helyét Európában, illetve az európai fővárosok sorában. Hogy nem tartomány, hanem saját jogú kormányzati központ. Már az építésének korában is inkább szuverenitás-jelkép volt, semmint funkcionális építmény.

A mai szemmel tán túlzónak tűnő építkezés éppúgy a millenniumi Magyarország önképének nagyszabású építészeti projektje volt, mint az Országház vagy a Hősök tere épület- és szoboregyüttese. Ehhez képest tényleg abszurd állapot, hogy – megint csak Potzner Ferenc gondolatát idézve – Budapest úgy büszkélkedhet Európa egyik legnagyobb királyi palotaegyüttesével, hogy annak egyetlen eredeti enteriőrrészlete sincs meg.

Ugyanez Bécs, München, vagy Prága esetében elképzelhetetlen lenne. Ha elfogadjuk, hogy a historizmus és az eklektika művészete is érték – márpedig egy ideje már elfogadjuk –, akkor a királyi palota belső terei is megérdemlik azt a bánásmódot, amt szerencsésebb társaik megkaptak. Arról nem is beszélve, hogy a palotaegyüttes Dunára néző, összefüggő teremsora, mely a maga műfajában Európa egyik legnagyobb és legszebb térsora volt, részben vagy egészben helyreállítva olyan turisztikai attrakcióval gazdagítaná Budapestet, amelyet ki sem kell találni, mert az létező, az ország múltjából következő.

De természetesen ebben a kérdésben messze nem az idegenforgalmi szempontok a leglényegesebbek. Magunknak tartozunk ezzel.

Csikós Gábor muzeológus, építészetkritikus, az OCTOGON és az ÁTRIUM c. folyóiratok volt munkatársa.

Műemlékvédelem vagy történelemhamisítás folyik Magyarországon? További vélemények a Műemlékvitában >>

Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az emailcímre küldje el: muemlekvita@telex.hu.