- A napokban egy, a budai Vár kormányzati újjáépítésével foglalkozó német riportfilm és az arra érkező felháborodás következtében ismét fókuszba került a hazai műemlékvédelem helyzete
- Csomay Zsófia építész történelemhamisításról, építészeti hazugságokról szóló írásával egy újabb társadalmi vitát nyitnánk meg a Telexen arról, mit jelent itt és ma a műemlékvédelem
Mondják, hogy egy hegedűben benne van az összes dallam, amit valaha játszottak rajta. Valahogy az épületekkel is ez a helyzet. Egy régi épület levegőjével, anyagával, egész létével üzen a múltból. Hiteles tanú.
A műemlékekkel való foglalatosság – úgy, ahogy ma erről gondolkodunk – tulajdonképp a francia forradalom idejéből származik. Viollet-le-Duc nevéhez fűződik, aki végigjárván Európát, elkezdett gondolkodni azon, hogy mi is a teendő egy félig összedőlt gótikus templommal vagy pusztulófélben lévő értékes emlékekkel. Addig a régi épületek mai értelemben vett védelme ismeretlen volt. A régi házak anyagát gond nélkül elhordták, vagy beépítették az új házakba.
A műemlékkérdés azóta is téma, számtalan ideológiai, szakmai vita tárgya a mai napig. Nem kérdőjelezhető meg azonban az az állítás, hogy minden épület magában hordozza születési idejének szellemi, társadalmi és technológiai állapotát, történeti értéket képvisel, tehát forrásértékű emlék.
A 20. század közepére kialakult egy nemzetközileg elfogadott irányvonal, miszerint a műemlékek helyreállításánál, továbbépítésénél úgy kell eljárni, hogy az eredeti emlék történeti és régiség értéke ne sérüljön, és a helyreállítás után testi valójában jelenjen meg. Az sem kérdőjelezhető meg, hogy egy nemzedéknek illik – visszanézvén a múltjába – azonos történeti objektivitással viszonyulni bármelyik korszakhoz, már csak a történelmi hűség okán is.
Ma Magyarországon két komoly kérdés körül folyik a polémia. Az egyik a visszaépítések, a másik a szocializmusban keletkezett épületekkel való bánásmód. A két dologról röviden, kizárólag szakmai szempontok alapján az alábbiakat gondolom.
Az eredeti forma új szerkezettel, más anyagból – hamis
Ha egy épületet, ami több mint 100 éve épült – már a maga idejében is letűnt stílusban – és a háborúban elpusztult, ma az eredeti formájában, de tökéletesen más szerkezetekkel, anyagokból, a 20. századi technológiai elvárásoknak megfelelve, más funkcióra szánva visszaépítenek, az hamis eljárásnak tekinthető.
Ezenfelül, ha ezek az épületek az elmúlt 75 évben jól alakult városi funkcionális és építészeti struktúrát rossz értelemben megváltoztatják – nem is nagyon érthető. Gondolok itt arra, ami a Várban történik, ahol arányaiban a Vár léptékét messze meghaladó főúri paloták, királyi lovarda és őrség épület épül vissza, átalakítva azt a polgári és kulturális közeget, ami az elmúlt fél évszázadban kialakult, nem pedig megvizsgálva annak lehetőségét, hogy hogyan lehetne folytatni a megkezdett folyamatot.
A másik neuralgikus pontja a múltról való gondolkodásnak a szocializmusban létrejött épületanyaggal való bánásmód, ami – bár nem műemlékekről van szó – mégiscsak egy meglévő fizikai és kulturális örökség, és aminek a kiemelkedő darabjain túl a „közkatonáival” is lehetne mit kezdeni.
Ma, amikor az épületek nagy része nem a távoli jövőnek, hanem fogyasztási cikknek épül, egy ötven éve épült ház is érték. Érték több szempontból. Egyrészt, ha nem bontjuk el, hanem gondolkodunk a felhasználhatóságán – az ökológiai lábnyom kisebb lesz. Másfelől egy meglévő épület térkincse, karaktere egy hozzáértő továbbgondolás során meg tud maradni új formájában úgy, hogy gazdagodik nemcsak önmaga, hanem a megszülető új is. Herman Hertzberger híres holland építész azt üzente a fiatal építészeknek, hogy ne tervezzenek új házat, amíg a meglévő térkincs nincs kihasználva, mert mindenből lehet értéket teremteni.
Ezek az alapesetek. A döntés, hogy melyik az üdvözítő, érvek mentén kellene, hogy eldőljön. Azonban az érvek sokszor széttartók, sokszor szigorúan vett szakmai érveket megkérdőjeleznek érzelmi, hatalmi szempontok, és bár nincs rögzített törvény ennek elbírálására, mégis az esetek zömében kiviláglik a helyes út. Konkrétan rátérve néhány, a közvéleményt is érdeklő esetre:
A budai Vár, ahol a visszaépítés hazugság
A Vár a 19. és 20. század fordulóján hatalmas építkezések színhelye volt. A Monarchia utolsó évtizedeiben felépült egy hatalmas kormányzati negyed királyi palotával, minisztériumokkal, főúri palotákkal. Ezeknek az építkezéseknek köszönhetően rengeteg értékes középkori, reneszánsz és barokk emlék pusztult el.
A Vár addigi polgárvárosi részébe beékelődtek közfunkciók (pénzügyminisztérium, levéltár), de ami ennél rosszabb, átíródott a Vár középkorból örökölt arányrendszere. Ezek az új épületek tornyaikkal, kupoláikkal, de legfőképpen a magasságukkal egy olyan nagyvárosi léptéket hoztak fel a Várba, ami szétrombolta a látványt és a belső térarányokat.
A második világháború pusztításai után hozzáértő építészek, művészettörténészek foglalkoztak a Vár újjáépítésével, és azokon a helyeken, ahol lehetett, megfelelő arányban helyreállították az épületeket. Szép példája ennek a Szentháromság téren a pénzügyminisztérium Rados Jenő által tervezett műemléki helyreállítása, aminek következményeként az új épület aránya belesimult a tér arányába, és nem akart konkurálni a Mátyás-templommal.
A királyi palota kupoláját új formában visszaépítették, a középkori részeket látogathatóvá tették, és az egész palotaszárnyat a kultúrának adták át (Várszínház, Történeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Széchényi Könyvtár). A romterület és a volt Hadügyminisztérium épületének sorsa nyitott maradt. Sok tervpályázat készült a helyszínre, és bár egyik pályázatnak sem lett folytatása, az bizonyosnak látszott, hogy ez a hely a kultúra és a turizmus színtere.
Jelen tudásunk szerint az új terv arról szól, hogy a Vár jókora része ismét kormányzati negyed lesz. Első lépcsőben visszaépítették a királyi testőrség és a lovarda épületét, megépült a miniszterelnökség kiszolgáló épülete. A terv szerint vissza fog épülni a József főhercegi palota, a pénzügy-, hadügy- és külügyminisztériumok épülete, továbbá a Bécsi kapu melletti levéltár hatalmas épületének nem megépült szárnya és tornya is.
A visszaépítés szűken vett építészeti anomáliája az, hogy egy több mint száz éve épült ház visszaépül eredeti homlokzattal, díszítményekkel, párkányokkal, eredeti térrendszerrel, de korszerű szerkezetekkel, gépészeti megoldásokkal. Ez mindennek ellentmond, ami az építész szakma lényege. Tulajdonképpen hazugság, álságos viselkedés.
Emellett megerőszakol egy kialakult, jól működő funkcionális városi struktúrát. Nevezetesen, hogy az elmúlt 70 évben kialakult és jól működő használat (lakás, kultúra, turizmus) mellé, illetve helyett beköltözik a hatalmi funkció. Ez amellett, hogy a naponta feljáró több ezer dolgozó közlekedése minimum problémás, a hatalmas hivatali épületek zárt földszintjeikkel a Vár megszokott és vágyott auráját rossz irányban változtatják meg. Ezenkívül egy olyan, nem kívánt ügyfélforgalmat generál, ami eddig a városban bonyolódott, és ott is kellene maradnia.
A funkciócserék, a ki- és átköltözések, a végső soron szükségtelen új épületek megépítése óriási anyagi áldozattal jár. Ami nagyon fájó, hogy az egész folyamat széles körű szakmai és lakossági tájékoztatás nélkül zajlik. Logikus volna a kérdés: miért?
Történelemhamisítás: ipari emlék helyett díszkémény
A Budavári Országos Villamos Teherelosztó Virág Csaba Ybl-díjas, jónevű építész munkája volt, ami keletkezése idején nagy vitákat kavart, de kétségtelenül nívós, érdekes ház volt. Külleme azonnal elárulta, hogy nem lakóház, iroda vagy iskola, hanem ipari épület. Arányai viszont pontosan illeszkedtek a polgárváros léptékéhez. Sajnos az akkori ipari felkészültség okán a ház homlokzata időnap előtt kezdett elhasználódni, a karbantartás viszont elmaradt.
A ház valószerűtlenül szép belső tere felújított homlokzattal többféle funkciót be tudott volna fogadni (pl. építészeti múzeum). A tapasztalat az, hogy a régi épület az új funkciót oly módon tudja gazdagítani, amire egy új ház soha nem képes. Több tekintélyes szakmai szervezet tiltakozása, szakmai érvei ellenére lebontották az épületet, és helyére a több mint 100 éve tervezett levéltár el nem készült másik szárnya és tornya fog megépülni.
A dolog pikantériája, hogy a torony eredetileg víztározó és kazánházi kémény volt, erre pedig a mai technológia szerint nincs szükség. A levéltár meglévő tömege így is eluralkodik a környezetén (lásd az evangélikus templom kecses arányait), és most duplájára fog nőni, a torony pedig a templomot teszi csúffá. Mondhatnánk: történelemhamisításról van szó. Az eredeti tervek szerint ma visszaépített levéltári szárny a toronnyal kitörli az emberek tudatából az elmúlt 70 évet. De miért?
Egy jó példa: szerencsés újjászületés a Rottenbiller utcában
A Rottenbiller utca 17–19. telkén egy tömbbelsőben épült és működött a szocialista évtizedekben egy vasbeton vázas tipikus kinézetű üzemi épület. Egy szerencsés jogi helyzet okán az épületet nem bontották le, hanem egy ingatlanfejlesztő és egy innovatív szemléletű építész iroda „kezelésbe” vette. Az eredmény: egy elképesztően szellemes, újszerű lakhatási forma, ami a régi épület nélkül soha nem született volna meg. Ilyen lehetőség számtalan van a városban, és ha ezt többen felismernék, nem kellene annyi új házat építeni.
Az írást egy Reimholz Péter*-idézettel szeretném zárni: „Minden ház hű tükre a keletkezésekor uralkodó szellemi közállapotoknak.” Kérdés, milyen képet fog mutatni ez a tükör az utódainknak? Félek, hogy szomorút.
Csomay Zsófia Ybl-díjas építész, belsőépítész
- Reimholz Péter (1942–2009) Kossuth- és Ybl Miklós-díjas magyar építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem meghatározó személyisége, világlátása és gondolatai mély nyomot hagytak az intézmény életén és jövőképén.
Ha szeretne hosszabban kifejtve hozzászólni a témához, vitacikkét erre az e-mail címre küldje el: muemlekvita@telex.hu.