A legjobb sci-fi-sorozat, amit senki sem nézett, de azóta is legenda

2022. szeptember 20. – 00:00

frissítve

A legjobb sci-fi-sorozat, amit senki sem nézett, de azóta is legenda
Fotó: Universal

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor a 2012-es Comic Conon egy panelben megemlékeztek a Firefly bemutatásának tízéves évfordulójáról, a moderátor azzal zárta a beszélgetést, hogy feltette a kérdést a sorozat fő alkotójának, Joss Whedonnak: „Mit jelentenek számodra a rajongók?” Whedon erre a szavakat keresve elérzékenyült, a tömeg pedig felállva tapsolni kezdett, akárcsak a panel többi résztvevője. A sorozat öt színésze, egy producere, egy forgatókönyvírója és sok száz rajongó ünnepelte Whedont, a Comic Conok történek egyik legmeghatóbb, legemlékezetesebb pillanata volt.

A Firefly első részét (illetve mint látni fogjuk, a másodikat) éppen húsz éve, 2002. szeptember 20-án sugározta a Fox tévécsatorna, de ma elképzelhetetlen egy olyan összeborulós jelenet, mint tíz évvel ezelőtt. Joss Whedon neve egy-két éve már nem cseng olyan jól – azóta, hogy több színész, akikkel korábban együtt dolgozott, kipakolt a rendező bullyinggal felérő viselkedéséről. Traumatizált emberek, akik toxikus munkakörnyezetben kénytelenek dolgozni egy barom főnök alatt – nagyjából ez a kép rajzolódott ki például a Buffy, a vámpírok réme vagy Az igazság ligája forgatásáról. Aki erre a sztorira kíváncsi, annak ajánlom korábbi írásunkat a témában, mert ez a cikk leginkább arról fog szólni, miért olyan fantasztikus a Firefly (ami egyébként Whedon mellett még egy csomó tehetséges ember munkája miatt lett kivételes).

Take my love, take my land

A sorozat ötlete akkor kezdett formálódni Whedonban, amikor egy nyaralásán elolvasta Michael Shaara 1974-es regényét, a The Killer Angelst, aminek főhősei az amerikai polgárháború gettysburgi csatájában küzdő katonák. A producer elkezdett gondolkodni azon, hogyan lehetne sci-fiben megvalósítani valami hasonlót, és a főszerepekben „nem olyan embereket bemutatni, akik csinálták a történelmet, hanem olyanokat, akikre a történelem rátaposott”. Ezen elindulva hamar a westernfilmeknél találta magát, különösen inspirálta John Ford 1939-es mozija, a Hatosfogat, ami annak idején John Wayne nagy kiugrása volt. A filmben egy távolsági lovaskocsijáratra száll fel néhány utas, akik eleinte idegenek egymásnak, de a film során lassan kibontakozik mindannyiuk története. Részben ennek parafrázisa a Firefly, vagy ahogy Joss Whedon a premier előtt, majd a DVD-extrákon megfogalmazta:

„Kilenc ember az űr sötétjébe tekint, és kilenc különböző dolgot lát.”

A sorozat világát ehhez a koncepcióhoz igazodva találták ki, Whedon mellett főleg Tim Minear társproducer, aki Whedon teljes jogú helyettese volt a forgatásokon, amikor neki máshol akadt dolga. Amikor egy sci-fi úgy indít, hogy a távoli jövőben, 2517-ben járunk, a néző általában elérhetetlenül futurisztikus kütyükre és gépekre, meg persze űrlényekre számít, de a Firefly másfajta jövőt képzelt el. Olyat, ahol az emberiség hiába hódított meg egy másik galaxist, az embereket ugyanolyan problémák gyötrik, mint napjainkban, akár hétköznapi pitiánerségről, akár politikai elnyomásról van szó. A Föld hatalmi harcaiból Kína és Amerika kerül ki győztesen, aztán közös Szövetségbe egyesülnek, ami nem nagy híve a demokratikus értékeknek. A Szövetség a XXVI. század elején le is ver egy polgárháborúvá fajuló felkelést, a vesztes oldalon függetlenedni kívánó bolygók laza uniója áll, aminek katonái barnakabátosnak nevezik magukat. Az évekig tartó konfliktust a Serenity-völgyi csata dönti el, ahol a túlerőben levő Szövetség megsemmisítő csapást mér a függetlenségpártiakra. A megkeseredett túlélők szétspriccelnek a galaxisban – és ez az a pont, ahol Whedon bekapcsolja a kamerát.

Bár a sorozatnak kilenc főszereplője van, egyikük mégis kiemelkedik annyiban, hogy ő a széria címét adó firefly-osztályú űrhajó parancsnoka: Malcolm Reynolds, egy veterán barnakabátos, akinek Han Solo is csak jelenthet. Ott volt abban a bizonyos völgyben, és sokat elárul róla, hogy Serenitynek nevezte el a járgányát. Reynoldsszal van még volt katonatársa, egy keménykötésű nő, annak férje, aki egyben az űrhajó pilótája, egy naiv szerelőlány és egy nyers modorú zsoldos. Egyik napról a másikra tengődnek, csempészmelókat vállalnak, és mivel abból is van pénz, utasokat vesznek fel a Serenityre: egy lelkészt, egy prostituáltat, egy orvost és annak húgát, aki titkos kormánykísérletek következményeitől szenved.

Persze igazságtalanul leegyszerűsítő csak egy-egy szóval leírni a szereplőket: átgondolt jellemmel és motivációkkal rendelkezik mindegyik, és a sorozat egyik erőssége, ahogy részről részre tárul fel a múltjuk. A galaxis belső bolygóin a Szövetség az úr, egészen a peremén pedig egy emberiségtől már eltávolodott őrült bagázs, a Fosztogatók, hát Reynolds és csapata igyekszik a két térség között lavírozni, minden értelemben a szürkezónában, a technológiailag elmaradott, de még élhető telepeken. Űrlények nincsenek, épp elég nagy rohadékok a galaktikus vadnyugaton megforduló emberek is – de a kilenc főhős olyan egységgé, sőt családdá tud kovácsolódni, ami a Szövetséggel is képes packázni.

Nathan Fillion, a Rivert játszó Summer Glau és Joss Whedon 2005-ben – Fotó: Chris Jackson / 2005 Getty Images
Nathan Fillion, a Rivert játszó Summer Glau és Joss Whedon 2005-ben – Fotó: Chris Jackson / 2005 Getty Images

Take me, where I cannot stand

Ebben a koncepcióban benne volt jó néhány évad ígérete, és Whedon úgy tervezte, ideális esetben hét évadig is futhat a sorozat. Tervezhette, mert akkoriban az egyik legfelkapottabb tévés kreatív volt: 1997-ben beindított első sorozata, a Buffy, a vámpírok réme olyan sikeres lett, hogy később éppen hét évadot élt meg, 1999-ben pedig egy spinoff is született belőle, az ötévados Angel. Whedon már ezekben is ügyesen keverte a karakterdrámát, a megszokott toposzok kiforgatását és a geekek lelkével rezonáló poénokat, így népes rajongótábora lett, aminek tagjai magukat csak whedonitáknak nevezték.

Nem csoda, hogy felfigyelt rá az egyik legnagyobb amerikai tévéadó, a Fox. A kapcsolat Gail Berman volt, aki a Fox szórakoztató részlegét vezette, de korábban az Angel és a Buffy egyik executive producereként dolgozott együtt Whedonnal. Szerette volna a csatornához hozni őt, és végül szerződést is kötöttek, ezt a szerződést pedig Whedon a Fireflyjal teljesítette. Saját produkciós cégével, a Mutant Enemy Productionsszel elkezdte forgatni a pilotot, és úgy tűnt, minden sínen van. Egészen addig, amíg a Fox fejesei meg nem nézték a bemutatkozó részt.

A Firefly első epizódja ugyanis kétórás volt, és nem bővelkedett az akcióban. Ez tulajdonképpen érthető: fel kellett vázolni a kitalált űrwestern világot, valamennyire bemutatni kilenc főhőst és a viszonyaikat, valamint prezentálni a világ működését egy szövetségi ügynök képében érkező konfliktus behozásával és lezárásával. Mindez zabálta az adásidőt, a Fox viszont háromnegyed órás sorozatepizódokhoz volt szokva, és egyébként is azt akarta, hogy karakterépítés helyett rögtön legyen valami jó kis akció, meg lehetőleg poénok. Mivel a csatorna kegyeiért akkor egy másik sci-fi sorozat is versengett, Whedonénak meg kellett mutatniuk, hogy a Fireflyban egy könnyedebb vonal is lesz, és erre egyetlen hétvégét kaptak. Whedon és Minear gyakorlatilag két napig nem aludt, ezalatt megírták a második epizód, a Train Job forgatókönyvét, ami egy klasszikus „nagy balhé” sztori volt, értékes szajré elrablásával, egymás átverésével és a műfaj szokásos kliséivel. Ez már meggyőzte a Foxot, és a sorozat zöld utat kapott.

Ennek ellenére a Fox döntéshozói folyamatosan akadályozták a Firefly repülését. Péntek este 8-ra tették a sorozatot, amikor eleve kevesebben néznek tévét, mint más hétköznapokon. Alig reklámozták, amikor pedig mégis, abban sem volt köszönet. Például a Smasmouth együttes Walking on the Sun című számát játszották a sorozat jelenetei alá, ami egészen másfajta szórakozást sugallt, mint amit a Firefly nyújtott. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy összevissza adták le a részeket. A pilot helyett a második epizódot küldték adásba elsőként, de utána sem követték a helyes sorrendet. 2-3-6-7-8-4-5-9-10-14-1 – ilyen ütemben következtek a Foxon a sorozat epizódjai, vagyis a pilotot utoljára adták le, a leforgatott 11., 12. és 13. epizód pedig már adásba sem ment, mert a csatorna az első évad közepén elkaszálta a sorozatot.

I don’ care, I’m still free

Ha a számokat nézzük, a Fox döntése érthető: a Firefly a Nielsen mérése szerint 2002 decemberére 4,7 milliós átlagos nézettséget hozott epizódonként, és ezzel csak a 98. legnézettebb műsor volt (más kérdés, hogy húzásaival a Fox maga is hozzájárult a nem túl fényes számokhoz). És a Firefly nem volt olcsó sorozat, a Slashdot szerint mindennel együtt epizódonként körülbelül kétmillió dollár volt a büdzséje. Hozzá kell tenni, hogy egy sok trükkel és külső jelenettel dolgozó sci-finek ez is kevés, és a stáb rengeteget spórolt kreatív újrahasznosítással. Például a Szövetség rendészei ugyanazokat a páncélokat viselték, amiket pár évvel korábban a Csillagközi invázió című film szereplői hordtak, a fegyverek egy részét más westernsorozatok kellékeiből kölcsönözték, egy báli jelenetben szereplő ruhát a jelmeztervező a saját esküvői ruhájából készített, a sorozat lovaglós jeleneteit pedig többnyire ugyanazzal az egy darab, Fred nevű lóval vették fel.

A stábtagok egészen az elejétől kezdve érezték, hogy a Fox bármikor beszánthatja a sorozatot. Ez nagy egyesítő erőnek bizonyult, pedig a forgatáson egyébként is jó volt csapatkohézió. A Reynoldsot játszó Nathan Fillion színésztársai visszaemlékezései szerint nemcsak az űrhajó, hanem a társaság kapitánya is volt, és igyekezett elérni, hogy a „legénység” a jeleneteken kívül is összetartson. Például kitalált egy játékot, amiben a színészek versenyeztek, hogy ki tudja megjegyezni több stábtag nevét. Így rövid idő alatt a főszereplők (az úgymond sztárok) nevükön tudták szólítani a segédoperatőrt vagy a világosítót, ami szokatlan egy forgatáson, és teremt egyfajta bensőséges hangulatot. Mire a Fox lelőtte a sorozatot, a színészek már teljesen egymásra hangolódtak. Amikor befutott a rossz hír, Whedon aznapra leállította a forgatást. Másnap a The Message című epizódnak azt a jelenetét vették fel, amikor a legénység tagjai az ebédlőben, nevetgélve osztanak meg sztorikat egy nemrég meghalt közös ismerősökről. Érdemes újranézni a jelenetet annak tudatában, hogy a színészek előző nap tudták meg, hogy pár nap múlva véget ér a forgatás.

Utólag mind a kilenc színész élete egyik legjobb munkájaként emlékezett vissza a forgatásra, és nem mellesleg a Firefly többük karrierjének jót is tett. Fillion például hiába szerepelt korábban a Ryan közlegény megmentésében, kezdett eltűnni a süllyesztőben. A sorozattal azonban visszakerült a foglakoztatott színészek közé, 2009-ben pedig saját sorozatot kapott, a 8 évadot megért Castle-t (tele is rakta Firefly-utalásokkal). De az Inara nevű kéjnőt játszó Morena Baccarin is sorra kapta a jó sorozat-, majd filmszerepeket a következő években. (Eredetileg egyébként Rebecca Gayheart játszotta volna a karaktert, de őt az utolsó pillanatban lecserélték, az orvost játszó Sean Maher pedig Neil Patrick Harrist ütötte ki a meghallgatáson.)

És mindenképpen szót kell ejteni a sorozat tizedik főszereplőjéről, a Serenityről. Carey Meyer berendező Whedon utasítását követve olyan űrhajót tervezett, aminek egyénisége volt. Rovarra emlékeztető formákkal kísérletezett (elvégre Reynoldsék járműve olyan volt, mint egy szemtelen légy, ami a Szövetséget bosszantja), és a szentjánosbogárnál (angolul firefly) kötött ki, azt pedig Whedon javasolta, hogy a hajtómű az űrhajó végén legyen, és izzon fel, mint a szentjánosbogár vége. A belső tereket a kellékesek az egyes szereplőkhöz igazították, a karakterek pedig szinte élőlényként kezelték a Serenityt (Kaylee, a szerelőlány egyenesen beszélt is hozzá). Az egymásrautaltság nemcsak a főhősök, de a legénység és az űrhajó között is megvolt, mint azt az egyik legjobb epizód, az Out of Gas megmutatta.

Ez az intimitás még a fényképezésben is tetten érhető: a Serenityt akció közben többnyire kézikamerás felvételek mutatják, amik olykor szándékoltan tökéletlenek, elmászik a fókusz egy pillanatra, vagy rossz képkivágásból indítva közelít rá a kamera az űrhajóra. Ennek köszönhetően a nézőnek olyan érzése lehet, mintha lenne egy hűséges krónikás vagy haditudósító, aki mindenhova követi a Serenityt, és visszaadja annak minden rezdülését. Jól működik ez, és sikerült szépen összedolgozni a számítógépes grafikával is. Ha már itt tartunk, a Firefly trükkjei a lehetőségekhez képest egész jók, és a tálaláshoz rengeteget hozzáadott Greg Edmondson westerneket idéző, de azért a galaxis multikultiságát is visszaadó zenéje.

És persze adjuk meg a pontot Whedonnak és a többi forgatókönyvírónak is: a sorozat néha egészen zseniális narratív megoldásokat mutatott, magabiztosan mozogva több zsánerben is. Az említett Out of Gas például folyamatosan visszatekintésekkel szakítja meg a cselekményt, de olyan jó ütemben, hogy azóta forgatókönyvíró iskolák népszerű tananyaga lett. De nagyon erős a szkript visszatérő negatív karakterek építésében is, mint az ellenállhatatlan és agyafúrt, de velejéig romlott Saffron vagy a kínzások közben filozofáló gengszter, Adelai Niska, aki leginkább egy szadista Uhrin Benedekre emlékeztet. És nyilván a whedoni apró gegek sem maradnak el, minden részben akadnak szállóigévé vált poénok, de olyan átgondoltabb ötletek is, mint az, hogy a sorozat világában mindenki mandarinul káromkodik (kijátszva kicsit az amerikai cenzorokat) vagy hogy az űrben semminek nincs hangja.

You can’t take the sky from me

Egyedi sci-fi világ izgalmas, fordulatos sztorikkal és szerethető karakterekkel, akiket nagyszerű színészek formálnak meg, és még a megvalósítás is jó – ha némi késéssel is, és nem kis részben szájhagyomány útján, de a rajongók rátaláltak a Fireflyra (a torrentkorszak legelején járunk). A kritikus tömeg nagyjából éppen akkorra jött össze, amikor a Fox elkaszálta a sorozatot, és a whedoniták dühe nem ismert határt. Megalakult fundamentalista szektájuk, a Barnakabátosok, és hegyeket mozgattak meg. A szokásos petíciózás mellett többezer képeslappal bombázták a Foxot, amikkel megköszönték a remek sorozatot, és folytatásra kérték a csatornát, de egész oldalas újsághirdetésekkel is nyomasztották a döntéshozókat.

Ha a Fox nem is, más meghallotta a Barnakabátosok hangját. Egy brit csatorna 2003 nyarán leadta helyes sorrendben az epizódokat – azt a hármat is, ami a Foxnál nem került adásba – és onnantól kezdve egyre több ország vette meg a vetítési jogokat. Az érdekes audiokommentárokkal szépen megpakolt DVD-kiadás frenetikus siker lett, részben azért is, mert a Barnakabátosok reklámkampánnyal tolták meg. Rövid idő alatt elment belőle félmillió darab, és a rajongókban feléledt a remény, hogy megismétlődhet a csoda, ami a Family Guyjal történt (a sorozatot leállította a Fox, aztán az erős DVD-eladások hatására indította újra). De egy animációs sorozatot könnyebb folytatni, mint egy sci-fit, aminek a díszleteit már rég szétszedték – a csatorna nem adott második lehetőséget a Fireflynak.

A Universalt viszont meggyőzte a felhajtás, és megbízta Whedont, hogy 40 millió dollárból forgasson egy filmet, amivel ad egyfajta lezárást a sztorinak. Ez 2005-ben el is készült Serenity címmel, utólag Whedon és Fillion is azt nyilatkozta, hogy a rajongók nélkül a produkció egyszerűen nem jöhetett volna létre. Épphogy, és csak a DVD-kiadással együtt hozta vissza a gyártási költségét, de mégis csak egy nyertes csata volt a Barnakabátosoknak, bár a cselekmény komorabb és drámaibb volt, mint a sorozat epizódjai. A Fireflyból azóta egyebek közt születtek könyvek, egy sikeres képregénysorozat, egy szuper társasjáték, de rajongók 2002 decembere óta reménykednek benne, hogy valamilyen formában egyszer mégis feltámad a sorozat. Az biztos, hogy bőven lenne is még mit elmesélni a szereplőkről (bár Whedon és Minear elspoilerezett ezt-azt a tervezett második évadból, például azt, hogy Inara halálos beteg).

Joss Whedon a Firefly után a Dollhouse című sorozatot és a Ház az erdő mélyén című, nagyon whedonos filmet hozta össze, aztán csúcsra került, amikor felkérték az első Bosszúálló-film megrendezésére. De amikor a legfelkapottabb rendező volt, akkor is rendszeresen beszélt a Firefly esetleges feltámasztásáról, legutóbb 2020-ban, nem sokkal a botránya előtt, amikor a Fox egyik alelnöke, Michael Thorn sem zárkózott el egy reboottól. Csak két év telt el azóta, de most sokkal bonyolultabb a helyzet. Whedon nélkül nem lehetne megcsinálni egy Firefly-folytatást, viszont jelenleg őt nem kívánatos személyként kezeli a stúdiófőnökök nagy része, amíg nem tisztázza magát az őt ért vádak alól. Fillion idén nyáron egy podcastban ugyan azt mondta, hogy ő semmi rosszat nem tapasztalt Whedon körül a Firefly forgatásán, és azonnal dolgozna megint a rendezővel, de ebből semmi nem következik. Legfeljebb csak az, hogy ahogy telik az idő, egyre kevesebb az esély a folytatásra (a lelkészt alakító Ron Glass már nincs is az élők sorában). A Barnakabátosoknak is ideje beletörődniük, hogy ez a sorozat ennyi volt: volt a 14 csodás epizód meg a film, amiket azért húsz év elteltével is érdemes megnézni.

[Források: Hollywood Reporter / Looper / Den of Geek / DVD audiokommentárok]

Kövess minket Facebookon is!