Jack White-nak nem sikerült megmentenie a rockzenét

2022. április 12. – 23:20

Jack White-nak nem sikerült megmentenie a rockzenét
Forrás: Jack White / Facebook

Másolás

Vágólapra másolva

Mióta már nem a rock-, hanem a rapzene dominálja a popzenét, számos zenészre vagy együttesre mondták már, hogy ők az utolsó igazi rocksztárok. Nyilván egy ilyen állításról órákig lehetne vitázni, de abban valószínűleg a többség egyetért, hogy az elmúlt húsz év egyik legnagyobb hatású gitárhőse Jack White, az egykori White Stripes frontembere.

White 1999 óta kifejezetten aktív, egy ideig a White Stripesszal, majd szólóban, illetve több más zenekarával is, de hosszú ideje meg sem tudta közelíteni azt a népszerűséget, ami a kétezres években övezte. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy

a garázsrock revival úttörőjéből a negyvenes éveire inkább egy zenebohóc lett, aki elsősorban magát akarja szórakoztatni a zenéjével, és csak utána a közönséget. A nemrég megjelent Fear of the Dawn is kicsit ezt az irányt képviseli, még ha vannak is rajta olyan momentumok, amikért érdemes meghallgatni.

Jack White azon nagyon kevesek egyike, akiknek sikerült több produkcióval is kritikai és anyagi sikereket elérniük, és ha ma már talán nem is számít akkora hatású zenésznek, mint 10-15 éve, egyáltalán nem szabad szó nélkül elmenni a munkássága mellett. A White Stripes a maga idején elképesztően fontos zenekarnak számított, divatba hozták a kétemberes rockformációkat, visszahozták a divatba a bluest és a garázsrockot, és még kisebb misztikum is volt a zenekar körül azzal kapcsolatban, hogy most akkor Jack és Meg White testvérek, szeretők vagy esetleg mindkettő. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a Seven Nation Army egy igazi transzcendens világsláger lett, amit ma már focipályák lelátóin énekelnek a drukkerek.

De nemcsak a White Stripes, hanem White többi projektje is kifejezetten jól futott ahhoz képest, hogy más népszerű zenészek mellékprojektjei azért általában jóval kisebb figyelmet kapnak. A Raconteurs például majdnem olyan sikeres lett, mit a fő zenekar, és a Steady As She Goes című számmal még egy nagy sláger is összejött nekik. Emellett a Dead Weather is szépet ment a maga idején, annak ellenére, hogy zenei szupergrupok (White mellett a formáció tagja Alison Mosshart a Killsből, Dean Fertita a Queens of the Stone Age-ből és Jack Lawrence a Raconteursből) viszonylag ritkán csinálnak kiemelkedő lemezeket.

Talán még azt sem túlzás állítani, hogy Jack White a 21. század egyik legismertebb rockzenészévé vált, ami a felsorolt zenekarok mellett köszönhető még a Third Man Records nevű kiadójának és annak, hogy a kezdetek óta hangos támogatója a bakelitkiadásoknak; illetve hogy egy sor kisebb-nagyobb filmben is szerepelt, amelyek közül talán a legemlékezetesebb a Kávé és cigaretta Jim Jarmusch rendezésében, de emlékezetes a szereplése a 2009-es It Might Get Loud című dokumentumfilmben, amelyben faanyagból és kólásüvegből házilag barkácsolt magának egy egyhúros slide gitárt, és rögtön játszani is kezdett rajta.

Jack White a 2020-as évekre egyértelműen a 20. századi rockhagyományok egyik utolsó nagy öregjévé vált.

Azonban az már mindenkinek világos, hogy apáink és nagyapáink rockzenéi egyre kevésbé vonzók az új generációknak, hiszen a könnyűzene általános formanyelve a rock helyett a hiphop lett. Arról nem is beszélve, hogy a rockzene közel százéves története során tényleg eljátszottak már mindent, amit csak lehet a műfajon belül. Akkor mégis mi az, amit Jack White el tud mondani a negyedik szólólemezén, a Fear of the Dawnon?

Forrás: Jack White / Facebook
Forrás: Jack White / Facebook

A White Stripes hivatalosan 2011-ben oszlott fel, de az utolsó nagylemezük 2007-es, és nem sokkal utána sejteni lehetett, hogy amíg Meg White inkább otthagyja a popbizniszt, Jack mindenképpen maradna a szakmán belül. 2008-ban kihozta a Raconteursszel a második nagylemezét, majd két év alatt két albumot a Dead Weatherrel, de egészen 2012-ig kellett várni, amíg belekezdett a szólóprojektjébe. White esetében az az érdekes, hogy már a White Stripesra is úgy tekintett mindenki, mint az ő egyszemélyes projektjére, amelyben egy közepes képességű haverja dobol, mégis kockázatosnak tűnt, hogy teljesen egyedül folytassa a pályáját, mert nem az a Bob Dylan-féle énekes-dalszerző még úgysem, hogy mindig rajta volt a fókusz, bármelyik formációjáról volt is szó.

A 2012-es Blunderbuss meg is lepte a közönséget, mert sokkal jobban sikerült, mint amit vártak. White kitágította a bluesos, garázsrockos repertoárja határait, sokkal bátrabban, merészebben állt a dalszerzéshez, mégsem vesztette el a tipikus detroiti garázsrockos hangzását. A 2014-es Lazaretto folytatta ezt a hagyományt úgy, hogy megmaradt a régies rockhangzás, de egyre kevésbé volt már előtérben a tipikus gitárhősködő, húrnyúzó rock and roll. Azóta viszont mintha egy kicsit mindenki elfeledkezett volna róla, pedig csinált új Dead Weather- és Raconteurs-albumot is.

Az elfeledkezésben valószínűleg közrejátszhat az is, hogy hiába mozdult el néha már folkos, countrys irányokba is White, ezek a zenéi már inkább csak amolyan hommage-ok, tiszteletadások voltak a múlt nagy rockzenei hangzásainak, de a hatalmas digitális zajból való kitűnéshez már kevésnek bizonyultak. A Fear of the Dawn pedig sajnos nem tűnik olyan albumnak, ami meg tudná törni ezt a negatív trendet.

Ha régi, az a baj, ha új, akkor meg az

Először is fontos leszögezni, hogy a legutóbbi, 2018-as szólóalbumához képest a mostani album sokkal, de sokkal jobb, mert White kicsit visszatért a gyökereihez. Viszont más szemszögből meg éppen ez a nagy probléma, hogy

még mindig sokkal többre tart egy grandiózus riffet, egy újszerűnek ható gitártorzítást vagy effektet, mint azt, hogy esetleg írjon egy megjegyezhető refrént.

Az albumot nyitó Taking Me Back is egy monumentális rockzúzda, ahol a gitárok annyira el vannak torzítva, hogy már-már szintetizátoros érzetet adnak. Az album címadó dalával is ez a helyzet, modern stoner rockot idéző gitárzúzás, ami mégis valahogy úgy van keverve, hogy nincs igazán segge a dalnak, inkább zajosnak hangzik, mint keménynek. Szó se róla, ezek a dalok biztosan rohadt jól szólnak élőben, de felvételről valahogy nem adják vissza azt az érzést, amit White valószínűleg szánt ezeknek a számoknak.

Hasonló a bajom a többi dallal is. A The White Raven esetében is a minél furább gitártorzításra került a hangsúly, ami egy kicsit emlékeztet a kanadai Death From Above 1979 zenekar korai szakaszára, csak éppen a dög hiányzik belőle. Egyszer egy rockzenét kifejezetten szerető barátommal beszélgettünk arról, hogy ő igazából sohasem kedvelte Jack White-ot, mert mindig is inkább egy zenebohócnak tekintette, mint tisztességes rocksztárnak, és ez valahogy a mostani lemezen is érezhető. Itt a bohóc egyáltalán nem pejoratív jelző, hanem inkább arra utal, hogy White alapvetően bohókás figura, néha kifejezetten sok a viselkedése, stílusa és affektálása, és többre tartja a technikai megoldásokat a dalszerzésnél. Erre a legjobb példa a Hi-De-Ho című szám, ami talán az egész életművének a legmélyebb pontja:

A dalban közreműködik Q-Tip rapper is, a basszustéma is az old school hiphopra próbál hajazni, de vannak benne mexikói vokálos témák is, amik egyáltalán nem illenek a dalba. De ez még a kisebb gond, az sokkal nagyobb, hogy annyira érezni az izzadságszagot abban, ahogy White megpróbálta összekombinálni a saját blues-rockos hangzását a régi iskolás rapzenével, hogy szinte csípi a szemem. A hasonló vonalat képviselő Black Keys 2009-es Blakroc című projektje a jó példa arra, hogyan lehet a bluest és a hiphopot faszán egymásnak engedni, ehhez képest a Hi-De-Ho kicsit olyan, mintha csak bohóckodnának. Szerencsére ez a dal az album mélypontja is, innen már valamennyire fölfelé tart a színvonal.

Az Eosophobia például egy nagyon furcsa, kísérleti próbálkozás, amiben van progrock, tipikus Jack White-féle zúzás, sőt még dub is, utóbbi érdekes módon máshol is megjelenik a lemezen. Az ezt követő Into the Twilight már megint egy bohóckodós szám fura vokálmintákkal, puhára kevert pergődobokkal és már megint azzal a védjegyszerű gitárhangzással, amivel White mintha meg akarná úszni a rendes refrének írását.

A lemez vége felé azért becsúszik pár erősebb szám is, mint például a What’s The Trick, ami tényleg egy energikus, kemény, vagány rockdal White jellegzetes, köpködős énekbeszédstílusával, és ezen érezni egyedül az egész lemezen, hogy nem akar ezerféle irányba elindulni, hanem egy kompakt egészként is működik. A That Was Then, This Is Now pedig simán ráférne egy B oldalas White Stripes-kiadványra, még a dobok is úgy szólnak, mintha személyesen Meg White püfölné őket. Az albumot záró két dal (Morning, Noon and Night és Shedding My Velvet) is a jobbak közé tartozik, és abszolút azt érezni, mintha a zárásra White ellőtte volna minden progresszív puskaporát, és megmaradt a húsz éve jól működő alapoknál.

Baromi hülyén hangzik leírva, de Jack White-tal kicsit az van, mint nyuszika sapkájával. Ha túlságosan hagyományőrző zenét csinál, az a baj, ha túl progresszív próbál lenni, akkor meg az.

Ez nyilván a szemét kritikusok hibája is, de jól rámutat arra az identitásválságra, ami a rockzene nagyjaira jellemző. Jack White egy baromi jó zenész, egy igazi úttörő gitárhős, aki sokat tett a műfaj kulturális fennmaradásáért, mégsem képes ő sem olyan irányt képviselni, ami frissnek hatna a 2020-as években.

De talán nem is kell, hogy frissnek hasson, csak legyenek végre bomba jó számok. Én is szeretem a szép, teátrális gitárnyúzásokat, de nem fogok vissza-visszatérni egy lemezhez egy erősebb szóló vagy riff kedvéért, ha magukat a dalokat többszöri hallgatás után sem tudom visszaidézni. Olyannyira nem, hogy ha beraknám a Spotifyon shuffle-be White szóló életművét, akkor bizony komoly gondban lennék azzal, hogy megkülönböztessem hallás alapján, melyik dal melyik lemezen szerepel, annyira hasonló hangzású és színvonalú az összes.

Mindettől függetlenül egészen biztos vagyok benne, hogy a Jack White-rajongóknak a Fear of the Dawn akár még kifejezetten be is jöhet, hiszen a 2018-as albumhoz képest erősebben megidézi a saját gyökereit. Mégsem érezni rajta, hogy a 21. század egyik legnagyobb hatású rockgitárosa igazán át tudná törni azt a hatalmas falat, amivel a kortárs popzene kerítette el a hagyományos rockzenét.

Források: Variety, CBR, The Gamer, VG247

Kövess minket Facebookon is!