2022. január 26. – 04:58
Az Erőltetett menet című dokumentumfilm olyan, mintha összekevernék az ismeretterjesztő csatornákon irtó népszerű Hogyan is készül?-szerű sorozatokat egy olyan filmmel, ahol nekünk kell kitalálni, hogy mi a nyavalya az, amit valójában látunk a két szemünkkel. Jessica Kingdon rendező éveken keresztül, 51 különböző helyszínen forgatott Kínában, olyan helyeken, amiről az ember azt gondolná, hogy soha a büdös életbe nem engednének be kamerát, de mégis ott vagyunk: nézhetjük, ahogy válogatják a kacsákat a vákuumcsomagolásba, ahogy tonnaszámra gyártják a műanyag kupakokat a PET-palackokhoz, narráció, magyarázat, minimális segítség nélkül.
Az Ascension (magyar címe: Erőltetett menet) viszont itt nem áll meg, a kínai édesanyától született Kingdon megpróbálja valahogy az egész kínai társadalmat megjeleníteni, a távolsági buszokkal toborzott munkásoktól kezdve a magukhoz még kamerát engedő felső középosztályig, aminek a tagjai megengedhetik az európai luxust, de azért nagyobb szabadságról álmodnak. A kettő között pedig megismerhetjük azt a vállalati kultúrát, önfejlesztési piacot és fogyasztói társadalmat, ami gyanúsan ismerős, de egészen biztosan nem ilyen grandiózus méretben és bizarrsági fokban.
A méret a lényeg: Magyarországon is toboroznak kétkezi munkásokat a tereken, de nem hangosbemondóval, LED-fényekkel és nem légkondi ígéretével. Magyarországon is vannak üzleti továbbképzések, ahol teljesen nonszensz tanácsokkal látnak el üzletembereket sok pénzért, de nem vagyok benne biztos, hogy pontosan meghatározzák, hány fognak kell látszódnia egy mosolynál, és hány lépéssel az ölelés előtt kell a karjainkat széttárni.
Itt is vannak vízi parkok, de amit ebben a filmben látunk, az olyan, mint egy végtelen szőnyegre kinyomtatott Hová tűnt Vili?, csak az egyetlen játékos az úszómester, és nem a csíkos pulcsis figurát kell megtalálni, hanem egy potenciális fuldoklót. Felfoghatatlan méretarányok ezek, amiken még azok után is meg lehet lepődni, hogy az internet és modern média korában Kínát nagyon könnyű felszínes, embertelen, habókos diktatúrának bemutatni, ahol az emberi sorsokat elmorzsolják, de mindenki egyszerre tapsol a vállalati karácsonykor.
Az Erőltetett menet szerencsére nemcsak a furcsaságokat rakja egymás mellé, hanem az embereket is, és még ha azokat a bizonyos sorsokat nem is ismerjük meg, az emberi tulajdonságokat igen. Kingdon filmjének legjobb jelenete egy szexbabagyárban játszódik, ahol fokozatosan jövünk rá arra, hogy mit is gyártanak.
Először férfiakat látunk, akik a csontvázakat hegesztik, majd úgy tesztelik őket, hogy meggyötrik az összes ízületet. Aztán végignézhetjük, ahogy egy csapat nő egy másik teremben a már szilikonborítást kapott babákat finiseli: itt-ott még ollóval bele kell vágni, a (gyártási hibákból eredő) lyukakat be kell tömni, ki kell sminkelni a mellbimbókat és az arcokat, forró vassal elsimítani a dudorokat, aztán hintőporral bekenik, és közben arról beszélgetnek, hogy egyikőjük beparfümözte magát.
Dildógyár Magyarországon is van, de ez a fajta szexbaba, a real doll egy igazi luxustermék, amit aztán rettenetes összegekért adnak el pár kontinenssel arrébb. Vagy az is lehet, hogy ott, Kínában, az Erőltetett menet ugyanis nem mutatja meg azokat, akik a tárgyakat megvásárolják, csak azokat, akik előállítják. Vagy néha még azokat sem, csak a képeket: egy óriási, ipari varrógépet, amibe valaki beprogramozza, hogy KEEP AMERICA GREAT.
Kingdon nem bír ellenállni annak, hogy a vállalat kultúrába is betekintsen, és őszintén szólva meg is értem, hiába nyert Oscar-díjat egy olyan dokumentumfilm, ami pont az amerikai–kínai ellentétet mutatta be, egyszerűen nem lehet eleget nézni olyan jeleneteket, mint amikor egy légtisztítókat gyártó vállalatnál az igazgató tiszteletére katonaruhában kell masírozni és robotszerűen tapsolni. Vagy ahogy egy továbbképzésen azt tanulják meg átlagemberek, hogyan lehetnek „sztárfőnökök”, mert sima főnöknek nem elég lenni, hiszen nekik nincsenek rajongóik. Kíváncsi vagyok, hogy azoknak vannak-e, akik négy telefonnal streamelik élőben, hogy milyen lámpákat gyártanak.
A magyarázatnélküliség nagy erőt ad az Erőltetett menet kezébe, folyamatosan próbáljuk dekódolni, hogy milyen gyárat, milyen gyártási folyamatot, egyáltalán mit látunk a szemünk előtt. Kingdon ráadásul érdekesen használja a hangokat is, a munkások be vannak mikrofonozva, viszont nem mindig ők vannak a képen, beszélgetéseket hallunk, de máshonnan, nem is biztos, hogy abból a teremből, napszakból, vagy éppen abból a gyárból, a gyártósorok zúgása pedig alapból ad a filmjének egy hipnózisszerű hangulatot. Amit csak Dan Deacon néha tolakodó, néha thrillerszerű aláfestő zenéje szakít meg.
Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan engedhették meg ezt maguknak kínai gyárak, hogy egy amerikai stáb csak úgy besétáljon, és elkezdjen forgatni náluk? A rendezővel készített interjúkból kiderül, hogy nem volt szükség rejtett kamerákra meg hasonló turpisságokra, hanem egyszerűen csak jó fixerekre, akik segítették felvázolni az igazgatóknak, hogy mi is Kingdon szándéka. Ő mesélt arról, hogy volt olyan eset, ahol egy igazgató azért nem akarta, hogy benne legyen a felvételekben, mert félt attól, hogy ezért neki fizetnie kell. Volt olyan gyár, ahol pedig úgy engedték meg a forgatást, hogy később vállalati promóvideókat is forgattak nekik, méghozzá úgy, hogy egy amerikai stábtaggal vették fel ezek narrációját, mert mint kiderült, mindennél többet ért az adott szektorban, hogy valaki azt sugallja, tud angolul.
Ha valamihez lehet hasonlítani az Erőltetett menetet, az Godfrey Reggio 1982-es, máig egyedülálló filmje, a Koyaanisqatsi. De ott Reggiónak még a timelapse-hez és a gyorsított felvételhez kellett nyúlnia ahhoz, hogy bemutassa a túlpörgetett világot. Negyven évvel később már nincsen szükség trükkökre. Maximum egy drónra, hogy a látványt kellő távolságból tudjuk befogadni. Az Erőltetett menetet viszont be kell fogadni, mert ebben élünk.
Az Erőltetett menet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében látható itthon. Vetítik még Budapesten, Egerben és Pécsen. A pontos vetítési időpontokat itt lehet megnézni.