2022. január 15. – 22:22
A Sikoly 1996-ban még a horrorfilmekről szólt, a Sikoly 2022-ben viszont már semmi másról nem szól szinte, csak saját magáról. Wes Craven (Rémálom az Elm utcában) horrorfilmje az ironikus évtizedben azért készült el, hogy megállapítsa a horrorfilmek konvencióit, aztán egyesével megtapossa őket. Az első, a halála miatt Craven nélkül készült Sikoly-filmben ezeket a széttaposott konvenciókat felveszik a földről, leporolják, kicsavarják, tesznek rá egy filtert, aztán megint megtapossák rendesen.
Közben eltelt huszonöt év, a Sikoly-széria pedig eljutott oda, hogy már saját magán ugrál a földön, már ha ilyen lehetséges fizikailag.
Az 1996-os Sikoly szórakoztató volt azért, mert egy majdnem tökéletes horrorfilm volt, szórakoztató volt azért, mert sikerült személyiséggel felruházni azokat a karaktereket, akiket egy ilyen filmben megszoktunk, és végképp szórakoztató volt azért, mert ezek a karakterek tisztában voltak azzal, hogy éppen egy horrorfilmben vannak. Tudták, hogy fejbe kell lőni a gonoszt a végén, hogy nem szabad egyedül elmenni sörért a pincébe, és ki voltak borulva, hogy Jamie Lee Curtis nem néz maga mögé a Halloweenben, pedig magukra is kiborulhattak volna, amikor a kiborulás közben nem néztek hátra.
Felváltva volt vicces és véresen komoly, amiből ember legyen a talpán az, aki képes egy koherens élményt felépíteni, hát Craven és a forgatókönyvíró Kevin Williamson (Dawson és a haverok) is ember volt bőven a talpán. Aztán amikor a Sikoly trendet teremtett (hiszen lett Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Rémségek könyve és Végső állomás), akkor már le lehetett döfni a trendet is, a sorozat pedig elkezdett egyre jobban saját magával foglalkozni. Főleg azzal az elég jelentős történetszállal, hogy a második résztől kezdve a filmek világában megjelent egy, az első Sikoly történetét feldolgozó horror. A Sikoly harmadik részében már a legújabb rész forgatására jutottak el a szereplők, a Döfés nyolcadik része pedig fontos eleme az idén megjelent, nemes egyszerűséggel szintén csak Sikolynak nevezett, ötödik részig.
Ami önmagában annyira fura, hogy az új Sikoly szereplői is megemlítik. Ahogy azt is megemlítik, hogy mi az a film valójában, amiben szerepelnek: egy requel, ami egyszerre folytatás és remake, pár régi szereplővel, de egy teljesen új generációval, ismerős jelenetekkel és elemekkel, de néhány újdonsággal, olyan újításokkal, amik nem háborítják fel a régi rajongókat, de senki nem vádolhatja meg őket azzal, hogy csak egy az egyben lemásoltak valamit.
Elég csak megnézni ezt a Sikolyt: a főszereplője tök új, de valamilyen módon kapcsolódik az eredetihez. Sam Carpenternek (Melissa Barrera) hívják, és akkor tér vissza Woodsboróba, amikor a testvérét megtámadja a maszkos gyilkos – egy olyan jelenetben, ami szinte egy az egyben Drew Barrymore nyitánya az első részből. Sam tényleg kapcsolódik az első részhez, de a hogyant azt nem mondom meg, mert értelme nincs sok, de a hatásossága az a maximumon. Amikor a maszkos gyilkos aztán megint és megint és megint lecsap, Sam a húga barátaival megpróbál valahogy utánajárni, hogy mégis mi a nyavalya történik, hogy tíz év után újra mészárlás kezdődik.
A requel szabályait aztán sorolják tovább: vissza kell hozni a régi, jól ismert arcokat. Megint itt van Dewey (David Arquette), Gale Weathers (Courteney Cox), és a szerencsétlen Sidney Prescott (Neve Campbell), akik szinte rezignáltan fogadják, hogy ötödszörre is megtörténik az, amit már háromszor megéltek. És mivel láttuk, hogy mi történt az újraindított Star Warsban, itt is simán benne van a pakliban, hogy legalább egyikőjüktől szomorú búcsút kell majd venni. „Nem kellene itt lenned!” – mondja az egyik rég látott szereplő, amikor találkozik egy másik rég nem látott szereplővel. „Egyikünknek sem kellene itt lennie” – mondja a másik, és van benne valami.
És ahogy minden Sikoly-filmben, mehet a párhuzamos találgatás, hogy ki fog meghalni legközelebb, és ki lehet a maszk alatt. Az első Sikoly egyik óriási húzása, hogy a gonosz nem egy konkrét teremtmény, hanem egy emberi lény, aki szellemgúnyát húz magára, és egy éles késsel rohangál tinédzserek felé. Ami egyrészt azt jelenti, hogy a szereplőgárdából bárki lehet az, hiszen még a hangját is eltorzítja, másrészt pedig mivel nem egy olyan gyilkosról van szó, aki 25 éve köszörüli a kését az előző filmekben, általában egy óriási pancser tud lenni akkor, amikor profizmust várunk el tőle. Esik-kel, beveri a fejét, elesik, lezuhan a lépcsőn, vagy mint a második rész legjobb jelenetében, úgy okoz autóbalesetet, hogy közben eszméletlenre üti ki magát. Ez a sziklaszilárd oszlop megmaradt itt is.
Ahogy a horrorkonvenciók kiforgatása is. Van egy különösen idegesítő riogatás az olcsó horrorokban, amit nem akarok részletezni, de mindenki felismeri már, aki ijedt már meg filmen. A Sikoly egyik jelenetében az egyik szereplő újra és újra átéli ezt a helyzetet, de az idegesítő riogatás elmaradt. Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezők (Aki bújt) addig préselik ki az utolsó szuszt is a jelenetből, hogy ami életveszélyes helyzetnek indul, az komikus lesz a végére – pedig semmi vicces nincsen benne, csak az, hogy mennyire képesek voltak évtizedek alatt a horrorfilmek torzítani az elvárásainkat, amikor valaki a saját otthonában sétálgat.
Akármennyire is szórakoztató tud lenni ennyire felhívni a figyelmet a horrorfilmek szabályaira, aztán fittyet hányni rájuk, az új Sikoly szinte mást sem csinál, mint eltartott kisujjal tekint saját magára, és rengeteg más kortársára: szóba kerül a Babadook, Az utolsó Jedi, a Valami követ, kitárgyalják az okos horror elég értelmetlen műfaját, és azt, amikor a rajongók utálják azt, amikor valamin változtatni szeretnének a készítők. Az új Sikoly el akar ütni minden kritikát magáról azzal, hogy hangosan kimondja, micsoda: egyszerre egy remake és egy folytatás. De ha valami ennyire tisztában van magával, és a saját korlátaival, akkor hogy higgyünk neki úgy, ahogy Neve Campbell főhősnőjének hittünk az első két részben? James Vanderbilt és Guy Busick forgatókönyve mintha elfelejtené, hogy a Sikoly másból is állt, mint ironikus (illetve vadászkéssel elkövetett) oldalba böködésből.
És így marad a szadista vadászkéses bökdösés, amihez képest az első film szinte kifejezetten vértelennek tűnik: nyílt törések, belezés, tenyérrel megállított penge ott, ahol eddig Wes Craven brutális rendezői eleganciája bőven elég volt. Még nagyobb baj, hogy az új Sikolyon az ironikus távolságtartás miatt egyszerűen képtelenség félni, megijedni vagy bármilyen más hasonló érzelmet megélni, amit a horrorfilmektől elvárunk. Csak a keserű szadizmus, ami még rémiszteni sem tud.
Még így is sikerül kipréselni azért valamit magából az új Sikolynak: Arquette és Campbell feltűnése önkéntelenül beindítja a nosztalgia pavlovi reflexét. Az előbbi a hebehurgya seriffből egy ősz szakállú bölcs lett, az utóbbiról pedig tudni, hogy hiába próbálkozott mással, valószínűleg egy életre Sidney Prescott karaktere lesz az, amivel azonosítani fogják, és amikor az újabb és újabb filmekben megkapja mindig azt a bizonyos hívást, hogy „megint megtörténik”, akkor ott már nem is Sidney, hanem Neve reagál. De ők csak a Sikoly-örökség képviselői, hogy a rajongók ne érezzék azt, magukra lettek hagyva egy sorozat ötödik részében. De hogy mit kapnak ezért cserébe, azt nehéz megmondani.
A Sikoly január 13-tól látható a magyar mozikban.