A világvége még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk kedvesek egymással

2021. december 29. – 16:20

A világvége még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk kedvesek egymással
Fotó: HBO

Másolás

Vágólapra másolva

2021 végére valószínűleg minden, popkultúrát nagy mennyiségben fogyasztó ember egyetért abban, hogy a posztapokalipszis témakört sikerült jó hosszú időre kimeríteni, és annyi filmet és sorozatot készíteni belőle, hogy azok már nem igazán tudnak újat mutatni.

Ha nem lett volna elég, hogy jó pár évig ismét baromi menők lettek a zombik (lásd Walking Dead-sorozatok, Zombieland, Z világháború, Z Nation), az amerikai szórakoztatóipar számos más módon igyekezett mindent kisajtolni a trendből. Legyen szó földönkívüli invázióról (Colony), az emberiség egy részének érthetetlen eltűnéséről (Leftovers) vagy a Föld egy részét betakaró óriás búráról (Under the Dome), egy idő már ott tartottunk, hogy bármilyen kicsit is science-fictiont tartalmazó produkcióra (Westworld, Raised by Wolves, Van Helsing, Into the Badlands), rá lehetett sütni, hogy posztapokaliptikus. A műfaj valószínűleg ott érte el a zenitjét, amikor már tinisorozatokat (Daybreak, The 100), coming of age történeteket (Sweet Tooth, Love and Monsters) és vígjátékokat is (Last Man on Earth) is olyan világban mesélték el, amelyek az általunk ismert emberi civilizáció után játszódik.

Mi sem támasztja alá jobban a műfaj túlhasználását, hogy az egyébként bőven nem rossz Y: The Last Man című képregényadaptációt alig pár rész után elkaszálták, miközben ennél sokkal gyengébb minőségű produkciókkal voltak tele a streamingplatformok az elmúlt években. Azonban azt kár lenne tagadni, hogy a Y: The Last Man első epizódját látva tényleg azt érezhette az ember, hogy ezt már ezerszer látta: jön valami katasztrófa, ami miatt atomjaira hullik a modern társadalom és civilizáció, az emberek pedig először próbálnak túlélni, aztán egy az új élethelyzethez alkalmazkodó alternatív társadalmakat létrehozni. Ezt már tényleg ezerszer láthattuk, és már tényleg ideje volt, hogy valaki csináljon egy Fallout-sorozatot, hogy kimaxolják ezt a trendet.

Ebbe a helyzetbe érkezett meg a szinte nulla reklámot kapó Station Eleven, ami ráadásul világjárványra rímelve, egy mutálódott vírusra építette az emberiség kihalását.

Miközben a Station Eleven már az előzetesek alapján olyannak tűnt, mint ami elképzeli, mi történne velünk, ha egy koronavírus-járványhoz hasonló pillanatok alatt kiirtaná az emberiség 99%-át, a sorozat alapját jelentő regény bőven a pandémia előtt jelent meg, ahogy a sorozaton is még azelőtt kezdtek el dolgozni, hogy a világjárvány kifejezés no-go zónává vált volna a szórakoztatóiparban. És ne is várjuk a sorozattól, hogy pár apróbb jelenetet leszámítva bármilyen társadalomkritikát fogalmazna meg az emberiség járványkezelési szokásairól, mert a Station Eleven másról szól, és olyan helyekre igyekszik fókuszálni a történetmesélésben, amelyeknek kevesebb figyelem jutott az elmúlt években.

Amit a Station Eleven másként csinál a többi posztapokaliptikus történethez képest, hogy nem csinál nagyobb drámát abból az egyszerű helyzetből, hogy eljött a világvége, hőseink hozzátartozói meghaltak, és az emberek egyre radikálisabb lépésekre kényszerülnek a túléléshez. A legtöbb ilyen sorozatban komplett epizódokat szentelnek annak, hogy milyen tragédiával, szenvedéssel, halállal és áldozatokkal jár mindez. A Station Eleven viszont még azt a kötelező kört sem teszi meg, hogy legalább egy 5-10 perc tömegpánik-jelenetet megmutasson, ahogy az emberek állattá válva ölnek, rabolnak, menekülnek és lopnak. Persze, van kötelező nagytotál az utakon feltorlódó üres autókról meg váratlan helyen lezuhanó repülőgépről, de ez nem a sorozat, ami naplóbejegyzések részletességével dolgozza fel, mitévők legyünk, ha eljön az apokalipszis.

Sőt, a Station Eleven mintha direkt próbálná a túlélésért küzdő emberek pozitív oldalát bemutatni a sötétséggel szemben.

Mivel a sorozat folyamatosan előre-hátra ugrál az időben és a helyszínek között (ez néhol annyira gyakori, hogy nehéz követni a történéseket, és kifejezetten zavaró sokszor), ezért megismerhetjük a járvány kitörésének első pillanatait különböző emberek szemszögéből, ahogy azt is, mi történt 5-10-20 nappal, vagy akár évvel később. A Station Eleven világa 2040 környékén pedig egyáltalán nem annyira nyomasztó hely, mint a Walking Dead és társai, és bevallom, egy kicsit örültem is annak, hogy végre itt egy történet, ahol nem válik pár évtized alatt vérfertőző kannibállá az egész emberiség, hanem egy Shakespeare-darabokat játszó vándorszínház életén keresztül ismerjük meg a posztapokalipszist. Nem mondom, kicsit unortodox döntés, és néhol hajlamos a hangulat átcsapni bazári blődségekbe, de jó valami olyat nézni, ahol zenészek, színészek, iskolai oktatók is ugyanúgy tudnak érvényesülni a világvége után, mint azok, akik valószínűleg túlélnének egy tényleges zombiapokalipszist is.

Az egyetlen fájdalmas pontja az a sorozatnak, hogy nemcsak az epizódokban van követhetetlenül sok időugrás, de még az epizódok is úgy követik egymást, hogy mire a második rész környékén kezdene kiderülni, mire is megy ki itt a játék, addig a harmadik részt teljes egészében egy totál másik történetszál bemutatására használják. És hasonló történik az ötödik részben is. Arról nem is beszélve, hogy a főbb szereplők még kontinensekkel arrébb is kapcsolódnak valamennyire egymáshoz, az egészben kulcsfontossága van egy űrhajós képregénynek, és annyi a Shakespear-utalás az egész eddigi évadban, mintha egy színházi dramaturgot fegyverrel kényszerítettek volna arra, hogy posztapokaliptikus tévésorozathoz írjon jeleneteket.

Fotó: HBO
Fotó: HBO

Aki egy újabb nagy volumenű túlélő show-ra vágyik, annak egyáltalán nem ajánlom a Station Elevent, mert ugyan itt is van olyan epizód, ahol megismerjük, hogy pár bajba jutott ember hogyan létesít otthont magának valami szokatlan helyen, a Station Eleven nem gyakorlati síkon kezeli a posztapokalipszist, hanem erősen szellemi és érzelmi síkon. Minél autentikusabban, hitelesebben bemutatni, milyen érzés, amikor az ember a szerettei elvesztését sms-ben vagy hangpostán keresztül tudja meg. Hogyan próbálnak vadidegen emberek összefogni úgy, hogy szinte még alig dolgozták fel a világvégét? És hogyan vélekedik a világ dolgairól egy olyan ember, aki már azután született, hogy véget ért a modern társadalom?

És mindezekhez jön az űrhajós képregénnyel kapcsolatos összefüggések és több más apró rejtély, ami miatt a Lostra vagy a Leftoversre emlékeztet (utóbbira valószínűleg azért is, mert a sorozatért felelős Patrick Somerville a Leftovers írója volt) a sorozat, szóval még úgyis van ütemezve az egész, hogy az ember még öt rész után sem tudja eldönteni, pontosan mit is lát a képernyőn, és mire megy ki ez az egész. Az viszont csak az évad végén (több évad elvileg nem lesz) derül ki, hogy megéri-e órákon át nézni, ahogy emberek a bajban inkább kedvesek, mint rohadékok egymással, miközben alig lehet követni, hogy éppen 2007-ben, 2020-ban vagy 2043-ban járunk.

A Station Eleven valószínűleg nem lesz hatalmas siker, de éppen azért, mert limitált széria, tehát egyévados, valószínűleg megéri kivárni, mire is akarják kihegyezni a készítők ezt a sok misztikumot, ami egészen váratlan helyeken bukkan fel.

A Station Eleven elérhető az HBO Max felületén.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!