Szemünk előtt roggyan meg, de még akkor is énekel

2021. június 06. – 18:44

frissítve

Szemünk előtt roggyan meg, de még akkor is énekel
Bo Burnham és a szoba, ahol az Inside készült – Kép: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

A világban annyi mindent lehet kategorizálni, és annyira üdítő érzés, amikor valamit képtelenség. Itt van Bo Burnham legújabb, nem is tudom, műsora? Egy másfél órás, egyszereplős műsor, amiben vannak zenék, dalok, klipek, rövid standupos jelenetek, aztán olyan súlyos egzisztenciális válság, hogy a végére muszáj kiírni, hogy ha valaki bántani akarja saját magát, akkor hova tud fordulni. Közben az Inside vicces, megható, iszonyatosan pontos szatíra, és olyan, mintha valaki széttárná a bordáit, és megengedné, hogy belenézzünk a szívébe. És természetesen a koronavírusról is szól, anélkül, hogy ez a szó egyszer is elhangozna.

Az Inside lényege a következő: Burnham elkezdett egy műsort készíteni a járvány alatti karanténban, azzal a kikötéssel, hogy mindent az egyik szobájában kell előadnia. Első ránézésre olyan húsz négyzetméteres, hálistennek bőséges belmagasságú szobában kell klipeket készíteni, dalokat előadnia, kitalálni a felvételt, a világítást, a vágást, és így tovább. Mi egyszerre nézhetjük a folyamatot, és a végeredményt, bár a végeredmény a folyamat maga. És a folyamat lenyűgöző, képzeljük el, hogy valaki egyszerre próbál létrehozni egy ambiciózus musicalt a dolgozószobájában, miközben képtelen az agyát kordában tartani, akár kreativitásról, akár teljes összeomlásról van szó. Burnham énekel, táncol, viccel, mesél, néha egy beállításban, néha egészen látványos külsőségekkel. De mindig a négy fal között.

Burnham karrierje youtuberként indult, közben írt és rendezett a tinilányok mindennapi életét pszichothrillerként ábrázoló filmet (Eighth Grade), szerepelt egy Oscar-díjas filmben (Ígéretes fiatal nő), de valahogy egyik sem írja le igazán, hogy mi az a műfaj, amiben mozog. Olyan, mintha egy hetvenes évekbeli énekes-dalszövegírót (mondjuk Randy Newman vagy Warren Zevon) kutyulnának össze Weird Al Yankovic-kal, és elvennénk minden életkedvét, a dalai iszonyatosan viccesek, legtöbbször elég fülbemászóak, és mind valami mélyre nyúló szomorúság-jéghegy csúcsai. Kivéve az, amikor Jeff Bezosról énekel, és arról, hogy a milliárdos most már igazán megihatná a versenytársai vérét.

Az Inside íve tökéletes, Burnham még az elején kis borostával, fésült hajjal dalol olyan dolgokról, hogy érdekes-e egyáltalán viccelődni ilyen nehéz időszakban (sőt, érdemes-e viccelődni azzal, hogy érdemes-e viccelődni), de rájön, hogy hát ő egy fehér komikus, ezért ő fogja megváltani a világot. A dalai szólnak a kanosságról, az internetről, arról, hogy az internet miért muszáj mindenkinek folyton elmondania a véleményét mindenről, egy csodálatos jelenetben fél percben énekel a fizetetlen gyakornokokról, majd készít egy reakcióvideót saját magáról. Majd egy reakcióvideót a reakcióvideóról. Az egyik legjobb részben úgy tesz, mintha egy videójátékot streamelne a saját életéről. Amikor a főszereplő felvesz egy zseblámpát, kicsit zongorázik, és négyszer elsírja magát, a pályának vége is, a napot sikeresen befejezte.

Ahogy telik a másfél óra, úgy lesz Burnham arca egyre gyűröttebb, haja egyre borzosabb, szakálla egyre ápolatlanabb. A vicces vizuálok már átmennek olyan jelenetekbe, ahol az összeomlás szélére kerül egy felkonferálásnál vagy egy dal feléneklésénél, zokogógörcsöt kap, vagy csak azt nézzük, hogy próbálja összevágni a nyersanyagot, amiből egyre több werkfelvétel kerül.

A készítő egyik pillanatban még azt mondja, hogy valószínűleg egész életében ezt fogja forgatni. Aztán egyszer csak be fogja fejezni, hiszen már nézzük.

De mit is nézünk? Valamit, ami két percenként kihúzza a szőnyeget alólunk, mégis egy embernek a szinte szűretlen kreativitása és véleménye a világról. Vannak az Inside-nak olyan pillanatai, amikor nehéz eldönteni, hogy Burnhamet, az alkotót, vagy Burnhamet, a perszónát látjuk – mindkettő tud fárasztó lenni, de mindkettő képes valami olyan megdöbbentő kreativitásra, amit csak irigykedve lehet nézni.

Nagyon könnyű az Inside-ot a koronavírus-járvány egyik legjobb dokumentációjaként jellemezni, és van a megállapításban valami, bár ha ez a bélyeg rákerül, akkor nehéz lesz máshogy tekinteni rá. Nem biztos, hogy később is azt akarjuk majd, hogy erre az időszakra emlékeztessenek minket, ahogy a spanyolnátháról sincsenek meghatározó filmek, vagy a gyerekbénulásról szóló filmet sem ismétlik minden karácsonykor. Az Inside viszont ennél több: testamentuma egy ember kreativitásának, és annak, amit ez a kreativitás hoz magával, depressziót, pánikot, görcsöt, szorongást. És örömöt és szórakozást azoknak, akik otthon nézik, a képernyőn. Ahogy az Isten elrendelte, mint Burnham mondja az egyik jelenetben.

A Bo Burnham Inside a Netflixen látható.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!