2021. február 2. – 05:09
A Bee Gees élő példája annak, hogy ha jól csinálsz valamit, és rájöttél arra, hogyan kell sikeresnek lenned, ráadásul türelmed is van, és egyébként úgy nézel ki, mint egy karikatúra egy fehér emberről, akkor az idő téged fog igazolni. A zenekar, amit feltehetőleg legtöbben a Stayin’ Alive című megkerülhetetlen, és amúgy irtó lehangoló témájú slágerről ismernek, részt vett a hatvanas évek végi brit inváziós pophullámában, a hetvenes évek végi diszkórobbanásban, a tagjai gigantikus slágereket írtak másoknak a nyolcvanas években, a kilencvenes-kétezres években pedig bőven el tud már szörfözgetni a régi sikereiből, miközben még valamennyire aktív maradt a zenekar. A Gibb-testvérekből csak Barry él, aki a The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heartban elmondja a kamerának, ha még élnének a testvérei, akkor azt is elbírná, ha egy slágere sem lenne a világon.
A Bee Gees története sokkal érdekesebb, mint a legtöbb együttesé, ezért sokkal érdekesebb a róluk készült dokumentumfilm is. Az egyik korai számukról elnevezett How Can You Mend a Broken Heart pontosan ugyanolyan, mint amit a műfajtól el lehet várni: temérdek archív felvétel, többé-kevésbé méltóságteljesen megöregedett megszólalók, a mélypontok elmismásolása, csillogó szemekkel nyilatkozó híres rajongók (Nick Jonas, Justin Timberlake). Igaz, nem mindegyiket készítette ugyanaz az ember, akinek producerként az Indiana Jones-filmeket, rendezőként pedig többek között a Kongó című majmos akciófilmet köszönhetjük.
De azt abszolút megértem, hogy Frank Marshall el akarta mondani a zenekar sztoriját, kicsit mélyebben, mint egy VH1-műsor: a Bee Gees története gyakorlatilag a fehér ember popzenéjének a története a hatvanas-hetvenes években. A Nagy-Britanniában született, Ausztráliában felnövő testvérek ambíciója mindig is az volt, hogy zenészek legyenek, apjuk, Hugh Gibb is próbálkozott zenei karrierrel, de nem jött neki össze. A három Gibb-testvér (az idősebb Barry, és a fiatalabb ikerpár Maurice és Robin) eljuttatták a zenéiket a Beatles-produceréhez, Brian Epsteinhez, aki lepasszolta egyik kollégájának, Robert Stigwoodnak őket. A Bee Gees pedig betagozódott úgynevezett brit invázióba, a Beatles nyomán gombamód szaporodó popzenekarok közé.
Egy hatalmas előnyük volt: egyrészt bombajó számokat tudtak már nagyon fiatalon is írni, másrészt pedig tesók voltak, és úgy tudtak harmonizálni hárman, ahogy nagyon kevesen. A balladáik (I Started A Joke, Massachusetts) sikeresek lettek, Amerikában is. Iszonyatos mennyiségű pénzt kerestek, Maurice a kilencvenes években azt nyilatkozta, hogy 21 éves kora előtt volt vagy nyolc Rolls-Royce-a. Hogy mi lett velük, azt nem tudja.
A három teljesen különböző modorú, hangulatú, sőt, kinézetű Gibb-fivért ugyan összetartotta a testvéri szeretet, de a siker kikezdte őket, két évre hivatalosan fel is oszlott a Bee Gees a hatvanas évek végén. Amikor visszatértek, a világ már nem ugyanaz volt, és ezt a más világot már annyira nem érdekelte a zenekar. A nyolcszoros Rolls-Royce-tulaj Maurice Gibb már egy fish&chips-büfé mellett lakott.
Erre a korai időszakra, a családra, a házasságokra, az elhaló sikerre szükségszerűen sok időt fordít a The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart, és teljesen érthető, ezt a zenekart még mindig úgy ismerik a legtöbben, mint a sziruposnak tűnő, kappanhangon előadott diszkószámok énekeseit. A dokumentumfilm pedig minden lehetőséget megragad arra, hogy megmutassa, sokkal, de sokkal többről volt itt szó. Az egyik tökéletes megoldás erre, hogy bevonták a még élő zenekartagokat, producereket, hogy belelássunk az alkotói folyamatba. Rengeteg figyelmet kapnak a hatvanas-hetvenes, sőt, a nyolcvanas évek zeneipari kavarásai is, amikor borzasztóan öltözködő és kinéző zeneipari arcok adtak-vettek olyan zenekarokat, mint a Cream vagy a Bee Gees, és amikor csak azért elküldték őket a francia vidékre felvenni egy lemezt, mert előtte ugyanez bevált már Elton Johnnak.
Egy ilyen zeneipari kavarás eredménye volt a Bee Gees, sőt, az akkori ismert világ egyik legnagyobb sikere, a Szombat esti láz filmzenéje is. Maga a film születése is valami olyasmi, amit manapság szinte lehetetlen elképzelni: az akkor éppen még a kisebb klubokban, a meleg, fekete, és latino közösségekből kinőtt diszkózene és a köré épült partik még jobban szóltak ezeknek a közösségeknek az önkifejezéséről, mint a fehér ember táncolásáról. Nik Cohn brit újságíró aztán megírta 1976-ban a Tribal Rites of the New Saturday Night (Az új szombat este törzsi rítusai) című cikkét New York éjszakai életéről, aminek a megfilmesítési jogait a feljebb említett Robert Stigwood megvásárolta, és leszerződtette hozzá az akkor csak tévés szerepeiről ismert John Travoltát. A producer pedig kért pár számot az akkor éppen az erősebb, hozzájuk képest nyersebb R&B-vel, és Barry Gibb falzettjével kísérletező zenekartól. A filmzenéhez végül hat számot adtak, plusz egyet ők írtak másnak.
Aztán amire senki sem számított: a Szombat esti láz akkora siker lett, hogy sem a mozikból, sem a lemezeladási listákról nem lehetett kirobbantani. A filmzene Grammy-díjat nyert, John Travoltát Oscarra jelölték, a Bee Gees pedig megkerülhetetlen lenne amerikai rádiókban. Annyira megkerülhetetlen, hogy később egy negyedik testvér, a sokkal fiatalabb Andy Gibb a többiek segítségével önmagában is egy sikeres popzenei karriert kap. Később Nik Cohn bevallotta, hogy az a cikk egy merő kitaláció volt.
A The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart legjobb részei ezek, amikor a Bee Gees, a tagok számára is szinte teljesen érthetetlenül újra felemelkedik poraiból, majd nem sokkal később annyira népszerű lesz, hogy divat lesz utálni. Barry Gibb ugyan váltig állítja, hogy a diszkógitárokkal, a ritmusokkal, és az egyedi magas hangával valami újat hozott létre, egy új hangzást, ami addig ismeretlen volt, a dokumentumfilm nem keni el azt, hogy mi is állt a diszkógyűlölet mögött, aminek a zenekar lett a céltáblája.
Ahogy a filmben is elhangzik, akkoriban az Egyesült Államok rádióiban viszonylag rövid volt a lejátszási lista, és mivel annyira zabálták őket az emberek, mindenhol a Gibb-testvérek szóltak. Frank Marshall rendező nagyon helyesen kimondatja az egyik megszólalóval, Nicky Siano DJ-vel, hogy az egésznek a pénzéhség volt a kiváltó oka, egyszerűen a zeneipar kiszagolta, hogy ami diszkó, azt venni fogják. De a minőség egyre csak csökkent és csökkent, és aminek az lett a vége, hogy a műfaj a paródiáig silányult. (A film ügyesen kikerüli azért azt, hogy a silányulásnak a Bee Geesnek is lehet köze, hiszen egy fogyasztható, fehér, ártalmatlan arcot adtak egy olyan zenei vonalnak, ami minden volt, csak ez a három jellemző nem.)
A Bee Gees tagjai váltig tagadták, hogy közük lenne a diszkóhoz, de nehéz volt ezt mondani, amikor a zenéjük olyan volt, a ruhájuk olyan volt, és a legismertebb és legsikeresebb diszkófilmben szóltak a zenéik. Iszonyatosan népszerűek voltak, és tömegek utálták őket egyszerre.
Tökéletesen mutatja ezt be a film, amikor párhuzamba állítja a Bee Gees egyik óriási stadionturnés fellépését, amire magángéppel repültek át a fél világon, és azt a szerencsétlen estét, ami a Disco Demolition Nightként híresült el: egy rádió promóciós eseménye volt, aminek keretében 98 centért lehetett Chicagóban egy baseball-meccsre bemenni, feltéve, ha hozol egy diszkólemezt. Egy diszkólemezt, amit majd sok másikkal együtt fel fognak robbantani a pálya közepén. A The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heartban megszólal egy férfi, aki a baseball-pályán dolgozott, és aki azt vette észre, hogy a lemezek, amiket az emberek a hónuk alatt vittek megsemmisíteni, valójában nem diszkóalbumok voltak. Hanem főleg fekete előadók lemezei.
És miközben a chicagói pályán máglyát raktak a lemezekből, és egy csomó szurkoló megrohanta a pályát, a Bee Gees a karrierjének egyik legnagyobb csúcsán volt, ahonnan csak lefele vezetett az út. Mindig érdekes azt látni, hogy egy korszak élesen véget ér, és azt, hogy egy zenekar keményen megsínyli ezt, de a Bee Geesnek megint szembe kellett nézniük azzal, hogy eljárt felettük az idő.
A The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart sajnos ezzel a lecsengő, de azért érdekes korszakkal viszonylag keveset foglalkozik, pedig a zenekar a kilencvenes években megint képes volt megtalálni a közönségét, az igényes popra ácsingózó középkorúak személyében. Ez már csak egy lábjegyzet a filmben, amiért egy kicsit kár. De Frank Marshall dokumentumfilmje még így szuperül összefoglalja egy olyan zenekar történetét, aminek a slágereit ismerheti mindenki, de a teljes karrierjüket nem biztos. A kreatív hullámvölgyek mélypontjairól mélyen hallgat, a zenekar kevésbé elismert lemezeiről nem esik szó, és illedelmesen kerülik azt is, amikor a Gibb-testvérek a karrierjük csúcsán egy borzasztó Beatles-musical főszerepeit játszották. Maurice és Robin értelemszerűen csak archív felvételeken tudnak megszólalni, de szerencsére azokból akad bőven. Barry viszont készségesen mesélt a filmeseknek, és azokból a mondatokból egy tehetséges, kedves, mai napig az egészen hűhőt annyira nem értő, a fivérei nélkül végtelenül magányos ember sejlik fel, akinek örökre ott lesznek a slágerek, de a családjának jobban örülne.
A The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart pedig elég jól megmutatja ezt a családot, akik akkor is képesek voltak valahogy szeretni egymást, amikor elvileg kifejezetten utálták a másikat. A legtöbb zenés dokumentumfilm nem győzi hangsúlyozni, hogy a film alanya mennyire zseniális, egyedülálló, úttörő volt. Látszólag itt is belestek ugyanebbe a csapdába, mert elhangzik az, hogy a Bee Geesnek ott a helye a Beatles mellett a nagyok között. De ez a film végére már nem is tűnik akkora sületlenségnek.
A The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart eredetileg a HBO Max kínálatában debütált december 20-án, de Magyarországon január 31-től megvásárolható az Ituneson.