Trokán Péter: Nem szabad, hogy a művészt behúzza a politika az ő futballpályájára

Szokatlan beszélgetést láthatnak, akik megnézik Veiszer Alinda interjúsorozatának legújabb adását. A műsor vendége Trokán Péter Jászai Mari-díjas színész – a teljes, körülbelül egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében –, akivel a beszélgetés nagyon hamar kultúra és politika viszonyára terelődik.

Ez önmagában még nem lenne meglepő Veiszer Alinda Patreonon nézhető sorozatának eddigi részeit ismerve, azonban ebben a beszélgetésben a kérdező és a válaszoló többször is egymásnak feszül, véleményeket ütköztetnek, ami a magyar interjúk műsorában meglehetősen szokatlan – Trokán egy helyen meg is jegyzi, hogy ezt majd biztosan ki fogják vágni –, de végighallgatják egymást és érdemben reagálnak a másikra, ami a magyar közbeszédben szintén nem túl gyakori mostanában.

Alig negyedórája tart egyébként az interjú, amikor a kamaszévek útkereséséről, kosárlabdázásról és az újpesti középiskolai évekről a politikára és a politikus színházra terelődik a szó. Pontosabban Veiszer Alinda tereli arra, hogy

„Politikus színházat kell csinálni”

– felidézi a színész egyik, talán legnagyobb hatású mesterének, a Kossuth- és Jászai-díjas színigazgató Ruszt Józsefnek a szavait. Ezt egy, a magyar interjúk műfajában meglepő és szokatlanul nyílt szóváltás követi, ami Trokán válaszával így kezdődik:

– Persze. De nem politizálni kell, hanem politikus színházat kell csinálni. Ez óriási különbség. (...) Én nagyon szeretem és szerettem a te munkáidat, és nagyon keserű lettem, amikor te elkezdtél politizálni. Egy kicsit savanykás liberális újságíró hangján elkezdtél szólni, ami van annyi, hogy a Dunát lehet velük rekeszteni. Veiszer Alinda hangja nem az volt nekem, mint egy akármilyen oldali, de kicsit savanyú újságírói hang, amely nem tud megszabadulni a politika hatásától.
– Miért, te meg tudsz?
– Abszolút. De most bocsánat, ahhoz hetvenévesnek kell lenni. (…) Most vagyok hetven, rájöttem, hogy hülyeségekkel már nem akarok foglalkozni. Már túl kevés van hátra.
– Addig foglalkoztál vele?
– Természetesen, a rendszerváltás környékén, bármennyire is sok dolgom volt. (...) Sajnos mivel az életünket annyira átszőtte a politika, ha nem sikerül tőle megszabadulnod, olyan, mint a hínár...
– Szerintem meg nem lehet tőle megszabadulni, mert abban élünk, kénytelenek vagyunk reagálni a minket körülvevő világra. Színészként különösen érzed ezt, játszol Kecskeméten, a kultúrpolitika beleszól, elmész Szombathelyre, a kultúrpolitika beleszól. Vagy csak ha a kollégáidat megnézed, mindenki állást foglal az SZFE-ügyben...
– Ez igaz. De nem szabad, hogy politika és művészet viszonya a politika javára változzon. Nem szabad, hogy a művészt behúzza a politika az ő futballpályájára. Ha saját pályáján játszik a politika, akkor a művész csak veszíthet benne. Én már a rendszerváltás előtt, a Kádár-korszakban is intenzíven foglalkoztam a politikával, vagy ami körülvett minket, hiszen, ahogy mondod, érinti a színházat, és reagálni is kell rá. De hogy hogyan reagál egy művészember a politikára... Abban a Kádár-korszakban úgy tudtak fölé nőni a politikának, ahogy kötelessége a művésznek fölé nőni.

Hogyan lehet fölé nőni, tette fel magának ezután a kérdést, és meg is válaszolta: „Erről órákig beszélhetnék, de most egyetlen rövid példával illusztrálom.” A rövid példa arról szólt, hogy egy színidirektor Kecskeméten egymás háta mögött kijátszotta Gajdócsi István megyei tanácselnököt, aki egy régi vágású gazda volt „valahonnan Baja környékéről” és a megyei párttitkárt, Horváth Istvánt (későbbi belügyminisztert). Szerinte „ez abszolút pozitív példa, mert ő nem foglalkozott azzal, hogy Gajdócsinak van igaza, vagy a Horváthnak, mert ők politizáljanak, intézzék el maguk között, de én fölöttük vagyok”.

Az interjúban később arról is vita folyik, hogy az SZFE átalakítása ellen tiltakozó Zsámbéki Gábor csinált-e valamit vagy sem azzal, hogy kiállt az egyetemre tiltakozni. „De mit csinált azon kívül? Nem csinált semmit. Tarthatott volna beszédeket”. Trokán itt kissé önellentmondásosan felidézi, hogy Dörner György Új Színház-igazgatóvá kinevezésekor hangos ellenkezés volt, „de volt értelme?”, veti közbe Alinda, „persze, hogy nem volt értelme, mert átment a politika pályájára” – válaszolja a színész, bár megjegyzi: aki akkor arról beszélt, hogy Dörner fasiszta színházat csinál, az tévedett, mert nem csinált azt. Itt megismétli azt is, hogy aki politikai szempontokat fogalmaz meg, az előbb-utóbb beledarálódik ebbe, mert „a politika mindig mindenkit ledarál”, miközben „a művészember a keserűségét számtalan színdarabban elmondhatja”.

A teremtő feszültség hamarosan visszatér a beszélgetésbe, bár a művészember és politikus találkozásánál végül a nézetkülönbségek eltűnnek. „Szerintem más politikus színházat csinálni a rendszerváltás előtt, mint után” – mondja Veiszer Alinda egyszer, innen így folytatódik a beszélgetés:

– Egy nyavalyát.
– Miért?
– Mert mind a kettőnek, még egyszer mondom, ugyanúgy függetlennek kell lennie a politikától, és a saját nyelvén kell beszélni. Nekem az a bajom, hogy a politika nyelvén akarsz te beszélni... Amikor elkezdesz kántálni a politikai stílusában, akkor azt mondom, hogy ez a Veiszer Alinda engem nem...
– Mondj egy példát!
– A Facebook-bejegyzéseid. Most nem tudok egy konkrét...
– Követed?
– Persze, én szoktam a Facebookot olvasni, hogy mi van a barátaimmal.
– Most már érdekel, mi a baj, egy példa...
– Olyan keserű, savanykás...
– Ezek csak jelzők. Mondj egy példát!
- Nem tudok konkrétat mondani, de ha akarod, ahogy te felkészültél a Ruszt-könyvből, én felkészülök a Facebookból.
– Nem a Facebook a lényeg, csak kíváncsi voltam, mi az konkrétan, ami zavar. Mert ezek eddig csak jelzők...
– Az, hogy napi politika, kinek van igaza, a jobb- vagy a baloldalnak, ez napi politika. És valahol leteszi az ember a voksát.
– Nem. Elvek mellett teszi le a voksát. Nem pártok mellett.
– Hát a pártok elveket képviselnek büszkén. Önmagában egy párt, az semmi. Az elveitől párt a párt. (...) Ezekhez az elvekhez lehet csatlakozni, csak egy politikusnak másképp csatlakoznia, mint egy művésznek.
– Te hogy fejezed ki a saját elveidet?
– A deszkán.
– Például amit az SZFE kapcsán gondoltál, azt hol tudtad kifejezeni?
– Fölhívott egy újságíró…
– Tehát mégis csak interjút adsz róla.
– Igen. De azt, hogy mi a véleményem róla, azt ott is a szakmában... Azt írtam le, hogy szégyellem magam a szakmám miatt, hogy lement a politika szintjére. (...)

Vidnyánszky, aki egy művészember, elkövetett egy óriási hibát: politikus módon akarta megoldani a művészeti...

– De hát ő politikus lett.
– Igen. Ez az ő óriási hibája. Erről beszélek. Nem szabad egy művészembernek politikusnak lennie, mert devalválódik, értéktelen lesz, és nem fogja érteni a világot.
– És a diákok hol követték el a hibát?
- Sehol.

Az interjúban szó esik még Jordán Tamásról, a szombathelyi színház időszakról, Székely Gáborról, de arról is, hogy hogyan lett Trokánból a Földművelésügyi Minisztérium számítástechnikusa, mi volt az anyjának az a kérdése, ami lökést adott neki, hogy ne legyen egy szürke, hétköznapi ember, és hogy miért volt annak idején az Egyetemi színpad „borzasztó jó hely”, ahonnan Trokán Péter és Benkő László barátsága származott.