Háy János: Kis koszlott állatka

2021. május 22. – 12:17

Háy János: Kis koszlott állatka
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Ma úgy keltem föl, hogy nem akarok semmit. Hányan keltek fel ma így? Úgy keltem fel, hogy megcsinálom azt, amit meg kell csinálnom, egy részét automatikusan, szinte észre sem veszem, más részét, mert kell, és tudom, hogy úgy vannak rendben a dolgok, hogy megcsinálom.

Vajon hányan kelnek így, hogy csinálom, mert kell, s miért nincsen bennem kedv arra, hogy csináljak valamit.

Hallom, hogy zúg a mosógép, nemsokára teregetnem kell. Van egy rövidített program, ami épp eléggé kimossa a ruhákat. Energiát spórol, aki így mos, de minek? Kinek? Lefagyasztott ételt veszek elő, beteszem a mikróba, hány percre állítsam. Mindig is utáltam a mikrót. Öt perc. Elkezd zúgni. Zúg a lakás. Minden program lejár. Házat építenek mellettem, már hónapok óta, hallom a gépeket. Újépítésű lakások, aranyáron fogják kínálni, de kerül vevő. Hamarosan itt kezdik az életüket azok a párok, akik előtt olyan beláthatatlan távlatokban tornyosul az idő.

Minden program lejár. Percek, órák, napok, évek. Elhallgatnak ezek a gépek, és beindulnak azok a gépek. Ülök és megpróbálom megfejteni, hogy mért nem akarok semmit, hogy mért csak az van, hogy kell, hogy van-e olyan, hogy genetikailag képtelen legyen valaki az örömre. S ha igen, akkor én olyan vagyok-e? Ki a felelős, ami rajtam kívül van, vagy én magam. Hogyan állok a magamon kívüli világgal? A nap süt. Legalább lenne szar idő. Akiknek szeretniük kell, szeretnek. Nem ólálkodik körülöttem egy végzetes betegség, vagy legalábbis nem veszem észre. A világ, úgy általában, soha sem volt rendben, de ettől senkinek nem megy el a kedve attól, hogy kedvtelve éljen, még a forradalmároknak sem, hisz alig várják, hogy lehetőséget kapjanak eltörölni a rossz világot. Lázban égnek.

Rosszul áll a szénám, nem mutogathatok másra, ez persze tovább rontja a hangulatot, senki sem szeretne önmaga vétke lenni.

Milyen egyszerű volna valakit megnevezni, vagy valakiket, egy politikai közösséget, egy vallási csoportot, a gyerekeimet, a feleségemet, vagy legalább a szomszédot, esetleg egy háziállatot, hogy íme, ők a rosszkedv okozói, sőt fokozói.

Majd kiiktatom őket az életemből és végre visszaáll a kedv. De nem, senkit nem okolhatok, sőt a maga módján mindenki tesz valamit azért, hogy nekem jobb legyen, szinte kérkednek azzal, hogy tesznek értem, főznek, elintéznek elintéznivalót, ellátnak vitaminnal, látványosan szeretnek, a kutyára rászólok, nem ugat, s én mégis. Ez a hála azért, mert…, csóválja a fejét a teremtő, s hogy talán nem is érdemlem meg, hogy teremtett.

Keresem tovább, hogy mi van velem, lejárt a mosógép, említettem, hogy energiatakarékos program, a mikró már régen, de nem állok fel, mert épp magamban keresek, hogy mi van oda behányva.

Az egész olyan, mint egy elhanyagolt kamra, egy garázs lakásátalakítás után, lomok mindenütt. Ott! Ott valami foszladozó gönc. Hát te ki vagy, kérdem tőle, olyan szemét kis ravasz ábrázata van. De nem azt mondja, hogy én vagyok a róka egy meséből, akit ha megszelídítesz, lehetne a társad is. Nem szól semmit, csak vigyorog, gúnyosan, aztán mutogat a mellső lábaival, ha épp lábak, s nem kezek volnának. Én vagyok, mutogatja, én meg értem, valahogy most tudok jelelni. Én vagyok, ez már volt, gondolom, de nem merek visszaszólni, hogy ne ismételgesd magad, te elkoszlott vakarcs.

Végül nem mondja el, hogy kicsoda, de tudom, csak nem mondom ki én sem, jobb nem kimondani azt a szót. Ő a mindenség ura, amely mindenség most épp én vagyok. Tőle működik minden és addig működik, amíg vele vagyok.

A kis koszlott állatka volt egész életemben a társam. Ő csinált nekem jövőt, hogy látod, majd errefelé kell menned, és az lesz a te életed. Aztán csinált nekem múltat, hogy látod, oda kerülnek azok az évek, amelyek már elmúltak. A múlt a honnan, a jövő a hová, de te, mindig a jelent éled, mondja, bár akkor nem tudtam, hogy ő mondja. A jövő azért kell, hogy értelmet láss a jelen megélésében, hogy lásd azt a távlatot, ami felé haladnak a dolgok, hogy lásd, van célja a cselekedeteidnek. A múlt meg azért van, hogy stabilan rátámaszkodhasson a jelen, ő a támaszték mögötted, aminek bátran nekivetheted a hátad, de nem kell több belőle, nem szabad visszarévedned bele, mert akkor megszűnik a jelened, ahogyan a majdba se szabad belefeledkezned, mert a majd várása felszámolja a mát.

Ülök kedvetlen, nézem a kisállatot magamban, hogy ő rajzolta ki számomra mindig, hogy hol vagyok, hogy honnan látom a világot és magamat.

Hogy mekkora távlat nyílt előttem, mikor még kicsi volt az elmúlt és nagy a majd lesz, olyan nagy volt, hogy nem látszott a vége. Támaszték a múlt, nem gondoltam rá, holott nem a hátam mögött volt, hanem a talpam alá került. Emelkedtem, mintha téglák lennének fölöttem, és én szedem el a téglákat és pakolom a talpam alá. Egyre magasabbról látok rá a környékre, és szédítő örömet érzek, hogy mennyire bejött nekem az élet, de pakolok tovább, ha nem akarnék pakolni, akkor a kisállat, akire akkor nem figyeltem még, hordta el a téglát és tette a talpam alá. És egyszercsak felnézek, és már alig vannak fölöttem évek, a talpam alá került a nekem járók többsége, én pedig meghúzom magam a maradék kis résben. Ott van, mondom, ott van, nem a távlat, hanem a vége.

Mivégre tenni bármit is? Az ember akkor is ültet, ha nem ő szüretel, mondta nagyapa. Én gyerek voltam és magátólértetődőnek vettem, hogy neki azért kell tennie, mert én vagyok, hogy én legyek. Most én ültessek, hogy másnak legyen? Ha kell, megteszem, de kell-ből tenni, alig több, mint nem tenni. A kell-ből cselekvés felszámolja a cselekedet lelkét. Minek? Minek bármit is? Minden hiábavaló. Addig már kitartanak a dolgok, amíg még leszek, nem omlik le a fal, nem törnek el a poharak, nem szakad le rólam minden nadrág. Lejárt a mosógép. Teregetni kéne.

A lányom hívott, hogy lakást találtak, ahol elindulhat majd az az élet, ami mindenkinek elindul, aki épp abba a korba ér bele, amikor még nem tud az apró kis állatról, vagy ha tud, nem foglalkozik vele.

Fordulópont, gondolom, hogy ott vagyok, hogy nem nemesíti meg a távlatosság a jelent, de még nem akarok a múltamba fordulni, mert előre nincs, hátranézni, összeülni cimborákkal, hogy milyen szép is volt, amikor…

Megbújok a maradék résben. Hallgatok, nem akarok zajt kiadni, hátha nem vesznek észre. Félek.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.