Nem akartam elnáspángolni a magyarokat

2021. március 12. – 16:05

frissítve

Nem akartam elnáspángolni a magyarokat
Nagy Dénes a Természetes fény című film forgatásán – Fotó: Martins Cirulis

Másolás

Vágólapra másolva

A legjobb rendezés díját kapta a Természetes fény című filmjéért Nagy Dénes az idei berlini filmfesztiválon. Eddig csak egy magyar rendező nyerte meg ezt az elismerést: Szabó István 1980-ban a Bizalom című filmmel. Nagy a 2013-as Lágy eső című kisfilmjével megjárta Cannes-t is, készített az önsebzésről dokumentumfilmet az HBO-nak, a Természetes fény pedig első egész estés munkája. Závada Pál regényének egy részletéből készített második világháborús filmje már megkezdte a nemzetközi karrierjét, de a magyar bemutatóra még várni kell.

Nagy Dénes filmrendező nagyapja katona volt Oroszországban a második világháborúban. Mindig mesélt, de a történetei inkább legendák voltak, akciófilmekbe illő fegyverropogásról, robbanó aknákról, tűzharcokról. Amikor Nagy rákérdezett arra, hogy nagyapja hogy érezte magát bizonyos helyzetekben, nem kapott választ, nem tudott a sorok közé kérdezni, és ez elkezdte foglalkoztatni. „Volt egy története például, amikor azt a parancsot kapta, hogy egy partizánt lőjön agyon. Erre végül nem került sor, de arra, hogy akkor ő mit élt át, mi járt a fejében, soha nem kaptam tőle választ.”

Most viszont elkészítette a Természetes fény című filmet, amiben pont arra keresi a választ, hogy min mehettek keresztül azok a katonák, akik ott voltak Oroszországban, segítettek a német hadseregnek szovjet partizánokat üldözni. A főszereplője Semetka István, egy magyar szakaszvezető, akit a katonai behívó a vidéki paraszti életéből szakít ki, és így kerül egy szempillantás alatt egy teljesen idegen világba, a mocsaras, vadregényes orosz tájba. Semetka nem élvezi a háborút, próbál távolságot tartani az erőszaktól, miközben egyetlen vágya, hogy mielőbb hazajusson. Ebben az állandó kettősségben él, állandóan döntenie kell, hogy önmagát, vagy másokat helyezzen-e előbbre, és közben szemtanúja lesz annak, hogyan is viszonyulnak egymáshoz a magyar honvédek és a helyi orosz parasztok, és a valahol mindig karnyújtásnyira bujkáló partizánok.

„Többen is hasonlították a Jöjj és lásd! című szovjet háborús filmhez a filmemet, de míg abban teljesen eltorzult, személyiségükből kifordult német katonákat látunk, akik sátáni kacajjal ölnek, én nem akartam senkit így láttatni. Én a katona nagyapám arcát képzeltem magam elé egy ilyen helyzetben. Ez volt a kiinduló pont, és ez egy teljesen más szemszög, mint amit a legtöbb háborús filmben látunk” – mondja Nagy.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Nagy zavarban van, amikor arról beszélgetünk a filmet gyártó Campfilm budapesti irodájában, hogy milyen nevek kapták még meg ezt a díjat a fesztivál története során: Wes Anderson, Roman Polanski, Asghar Farhadi vagy Angela Schanelec („Az egyik kedvenc rendezőm!”). Habár név szerint ő kapta a díjat az idén digitálisan tartott fesztiválon, a díj inkább a filmnek szólt, a filmen keresztül pedig az összes alkotójának, László Sára és Gerő Marcell producereknek, Dobos Tamás operatőrnek, Ágh Márton látványtervezőnek, Nicolas Rumpl vágónak vagy Jocelyn Robert sound designernek. Szerinte egy ilyen filmet nem lehetett volna elkészíteni úgy, ha minden egyes stábtag nem teszi bele a szívét-lelkét, és érzi a sajátjának a filmet, és nincsen egy mély és személyes indítéka, amely a film készítését felölelő hosszú éveken át is kitart, és lelkesíteni tudja az embert. És mi volt Nagy Dénes személyes indítéka?

„Én egy olyan világot akartam ábrázolni, amelyben elmosódik a tisztánlátásunk, és elbizonytalanodunk a velünk szembejövő ismeretlen előtt. Ahol nem tudunk tovább kapaszkodni a szokásos, rutinszerű tájékozódási pontokba. A legtöbben magabiztosan gondolunk magunkra, hogy elég okosak és érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy átlássuk, mi jó nekünk, a világnak, ítéletet mondjunk mások felett. Én ezt a világképet szerettem volna kétségbe vonni. Érzésem szerint az ismeretlen állandóan itt van körülöttünk, védtelenek vagyunk vele szemben, csak esetleg késve vesszük észre, és ez a tragédiánk egyben.”

A filmbeli Semetka nem tud szembenézni a valós helyzetével, folyton az lebeg a szeme előtt, hogy valahogy hazajusson abból a pokolból, aminek ő is a részese, és ezáltal elmulasztja annak a lehetőségét is, hogy valamit tegyen.

A hazajutás a cselekményben és a valóságban is ugyanolyan fontos volt, a Természetes fény katona szereplői ugyanis mind amatőrök voltak, akiket többéves casting során találtak Magyarországon, Kárpátalján, Erdélyben és a Vajdaságban. „Ez nem színészellenesség!” – mondja Nagy, aki kifejti, hogy egész egyszerűen olyan arcokra volt szükségük, akiken meglátszik az, hogy egy éve a háborúban vannak, ehhez pedig olyan embereket kerestek, akik fizikai munkát végeznek, és a szabad levegőn töltik a mindennapjaikat. Először marhatelepeket kerestek fel. Nem mindenhova engedték be őket, és ahova igen, ott pedig nem mindig voltak kedvesek, ugyanis a cégek nem egyszerűen váltak meg a munkaerőtől. Heves megyében találták meg a főszereplő Szabó Ferencet, aki akkortájt egy igazi cowboy volt, 150 marhát legeltetett egy egész nyáron át egymaga a kutyájával.

„Ilyenkor nem arról van szó, hogy látták a filmjeimet, és olvasták a forgatókönyvet, és dolgozni akarnak velem” – mondja Nagy, aki kifejti, hogy Magyarországon egyszerűen nem létezik sem forrás, sem infrastruktúra, hogy egy ilyen film kedvéért több hónapos kiképzőtáborba küldjék a színészeket, mint ahogy például Fenyő Ivánt a Bőrnyakúak című amerikai film miatt. Színházi színész erre nem alkalmas, hiszen lehet, hogy délután ráér, de este már játszania kell. Ráadásul Nagy olyan figurákat akart, akiken érződik az idő és a múltjuk, anélkül, hogy erről beszélniük kellene. Ahol a gesztusok önmagukért beszélnek: ahogyan dohányoznak, vagy vágnak le egy szelet kenyeret, a redők a kézen vagy az arcon, hogy hogyan viselkednek akkor is, ha nem veszi őket a kamera. Ha ezek a részletek nem hitelesek, akkor „macher”, csinált lesz.

A szereplők és Nagy Dénes a forgatáson – Fotó: Dobos Tamás

A macherség ellentétét sikerült viszont akkor létrehozni, amikor a forgatáson ezt a huszonöt amatőr színészt felültették egy repülőre, és elvitték őket Lettországba, ahol Rigától még egy jó kocsikázási távolságra, zord körülmények között forgatták le a filmet.

Nagynak egyáltalán nem szándékosan, de sikerült reprodukálnia valamennyire azt a lélektani helyzetet, amiben a magyar honvédek 70 éve találták magukat.

Ugyan a színészek nem voltak életveszélyben, legtöbben most voltak először külföldön. Kint egy katonai kiképzést kaptak, egyenruhában, teljes felszerelésben naphosszat meneteltették őket, és közben megtanulták, hogyan kell egy falut bekeríteni, elfoglalni, egymást biztosítani. Egy kempingben, egymásra utalva laktak a vadon közepén. A helyi oroszokat, letteket nem értették meg. A két hónap alatt erős honvágyuk lett, annyira, hogy amikor valaki korábban haza tudott menni, annak tartottak egy búcsúbulit. A csapat a forgatás végére teljesen összekovácsolódott.

Amikor Naggyal a szereplőkről beszélgetünk, egészen érdekes életek rajzolódnak ki. Több olyan szereplő is volt, akit elvesztettek az előkészületek során, sokakat nem engedtek el a munkáltatóik. Volt olyan erdélyi szereplő, aki a forgatás előtt egy hónappal elesett, és súlyos, nyílt térdsérülést szenvedett, de orvoshoz nem volt hajlandó elmenni a sérülésével, mert egyszer valamikor régen rossz tapasztalata volt egy kórházzal – ekkor fogta magát pár budapesti stábtag, autóba ültek, elvezettek hozzá, és elvitték személyesen, hogy kapjon valami ellátást. Ha akkor, ott nem léptek volna közbe, könnyen lehet, hogy nemcsak a film járt volna rosszul, hanem a szereplő is, hiszen jó esélye volt, hogy egész életére sánta maradjon. Volt egy olyan vajdasági amatőr szereplő, akinek a cselekmény végén fontos szerep jut, ő az őrnagy, aki két hét szabadságra hazaengedi Semetkát. A rendező a forgatás előtt legalább ötször látogatott el hozzá. Ezek a találkozók a bizalom kiépítéséről szóltak, a filmről vagy a szerepről egyáltalán nem esett szó, a férfi ugyanis a délszláv háború óta nem bízik a magyarokban, mert akkor úgy érezte, hogy lenézik őt idehaza. Ez a férfi végül úgy jött el a forgatásra, hogy soha nem próbálták el a jelenetet korábban. Nagy mégis biztos volt benne, hogy tökéletes lesz az őrnagy szerepében. Nagy szerint a legtöbb kiválasztott szereplő meglepődött, hogy jön valaki Budapestről, és egyáltalán érdeklődik irántuk, és ennyire kíváncsi rájuk, mert ő folyamatosan kérdésekkel bombázta őket.

„Egyedülálló élmény volt megismerni őket, kiérdemelni a bizalmukat, és megnyerni őket, hogy részt vegyenek a filmben” – ezt Nagy a köszönőbeszédében mondta, miután megnyerte a berlini díját. Azt sajnálja, hogy a virtuális fesztivál miatt a Természetes fényt nem mindenki látta ideális hang-, és képminőségben (a Berlinale online hete alatt egyelőre kizárólag újságírók és forgalmazók láthatták a filmet, a berlini nagyközönség a fesztivál júniusban folytatódó szabadtéri vetítésein fogja látni csak a filmeket). A berlini díj azt is jelentette, hogy a filmje mehet máshova is, lesz Vilniusban, Moszkvában, az utóbbi fővárosban ráadásul már kinyitottak mindent, ott emberek moziban ülve fogják látni a filmet. A tervek szerint valamikor nyáron lehet majd Magyarországon megnézni.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Amikor a magyar közönség lehetséges reakciójáról kérdezem, akkor Nagy először nem is teljesen érti a kérdést, csak amikor elhabogom, hogy Magyarországnak még mindig elég ellentétekkel teli a viszonya a saját történelmével. „Nem akartam elnáspángolni a magyarokat ezzel a filmmel”, mondja, viszont biztos benne, csak úgy tudunk előre lépni, ha moralizálás nélkül megismerjük és átéljük, mi történt a múltunkban. Ő azt akarta bemutatni, hogyan képes az ember egy lehetetlen helyzetben létezni, nem volt szándéka az, hogy most a történelmi megítélésben rendet vágjon.

A Természetes fény című filmről írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!