Cserna-Szabó András: Dogville.hu

2021. február 06. – 09:54

frissítve

Cserna-Szabó András: Dogville.hu
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Este öt-hattól a kijárási tilalom kezdetéig, nyolcig, óriási az élet a mi utcánkban. Szinte megrohamozzák az emberek a kisboltot és a nemzeti dohányboltot. Míg ők bemennek sörért, addig a kutyájukat kikötik a biciklitároló vasához. Négy-öt eb is szokott egyszerre várakozni a gazdikra, akik az üzletből ugyan hamar kijönnek, de nem indulnak rögvest haza. Inkább elővesznek a szatyorból egy dobozos sört, felszisszentik. A maszkok lecsúsznak az állig, és elkezdődik a duma. Persze ezalatt a kutyák is átrágják magukat az aktuális témákon.

– Mostanában olyan gyorsan változnak a dolgok – vakkantja kényesen Zára, a dalmatalány.

– Mire gondolsz, drágám? – kérdezi tőle Angela, a törpe schnauzer.

– Hát most gondoljatok csak bele! Pár éve még simán a járdára szarattak minket. Most ez elképzelhetetlen lenne. A gazdáink ma már az autók közé bújtatnak, és ott kell elvégeznünk a nagydolgunkat.

– Így van – helyesel Hunor, a magyar vizsla. – Bár azt beszélik, a pesti kutyák még mindig a járdára kakálnak. Proli csőcselék! De mi elegáns, budai népség vagyunk. Nálunk ez már kizárt.

– Mi éjjel fél tizenegy körül jövünk le utoljára sétálni – meséli Winston, az angol cocker spániel. – A gazdám, Laci apu, az ott, az a bajszos, aki Drehert iszik, szóval Laci apu betuszkol egy Peugeot meg egy Audi közé, aztán azt súgja: toljad, Winston, toljad, kiskutyám! De halkan ám, mert az állatgyűlölők az erkélyen hallgatóznak. Úgy csinálnak, mintha csak cigiznének, de közben fülelnek, kémkednek, bazmeg. Alig várják, hogy feldobhassanak minket a köztereseknél!

– Aztán reggel jön a pözsós vagy az audis csávó, szállna be az autóba, de belelép a briósba. Erre a kiabálásra ébredek minden reggel – röhög Hunor. – Hogy a rohadék autósok hajnalok hajnalán az utcán káromkodnak, hogy szarba léptek.

Hova a kurva anyjába megy, mikor járványhelyzet van? Hát persze hogy belelép az izgága baromja!

Miért nem marad otthon a jó meleg home office-ban? Szétfertőzi a várost, a bunkó szuperfertőző, és még neki áll följebb!

A mi utcánk egyébként egyirányú. Nem túl hosszú, de azért van benne szinte minden, ami kell: borozó, fodrászat, biocukrászda, turkáló, lottózó, vietnámi bolt, kínai büfé. A páratlan oldalt még Horthy építtette, a páros oldalt Kádár. Szép domborműveink is vannak a házak falán, az egyik oldalon a hunok csatája és székely életképek, a másik oldalon durva bányászromantika. És két saját hajléktalan koldusunk is van, egy nő és egy férfi. A Mari meg a Feri. Nem állnak egymással szóba, évekkel ezelőtt megszakadt köztük a kapcsolat. Nem tudni, miért. Mari a borozó előtt kéreget, Feri a bolttal szemben a kanyarban. Jó messze egymástól.

– Azt vágjátok, hogy a Mari mekkora cirkuszt csinált? – kérdezi Láma, a tibeti terrier.

– Nem hallottam – csodálkozik Hunor.

– Hát hol élsz te? A múlt héten Mari fényes nappal egy Peugeot és egy Audi között guggolt, és kábelt fektetett. A borozóval szemben. Valaki még le is fényképezte a telefonjával. Egy lakó. És ettől az egész utca kurvára ideges lett. Tiltakoztak az összes házban a faliújságokon. Kitették bizonyítéknak a fotót. A közös képviselők a kerületi jegyzőhöz fordultak. Aláírásokat is gyűjtöttek, hogy Mari hagyja el az utcát.

– De hát a Winston is oda szokott kulázni… Most mondta! – értetlenkedik Zára.

– Oda szokott – bólogat Angela. – De amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek. Az ember nem szarhat az utcára, csak a kutya. Ez a szabály…

– Szóval a Mari kis performanszából olyan mozgalom lett, mint tavalyelőtt, amikor a Greta bejelentette, hogy klímaválság van, és el fog pusztulni a Föld – folytatja Láma.

– Hú, anyukám, az oltári balhé volt! – lelkesedik Zára. – A gazdám, az Aranka az összes barátnőjét végighívta, hogy soha többé kóláspalack és szívószál és nejlonszatyor! Aki ilyet tesz, aki az ő gyereke jövőjét feléli, azzal ő soha többé nem repül sehová csajos nyaralásra! Pedig nincs is gyereke. Se pasija. Szingli! Ráadásul hónapok óta totál depressziós! Hogy lesz ebből tartós párkapcsolat?

– Szerencsére azóta nincs klímaválság, elsöpörte a világjárvány. Greta is leérettségizhet végre.

Ahogy, remélem, a mi kis Gáborkánk is. Harmadjára fut neki. Olyan hülye szegény, mint egy műcsont. Hiába ordít vele a Laci apu, nem akar tanulni. Azt mondja, nem hisz az iskolában, nem hisz a jövőben, nem hisz semmiben, mert ő nihilista – így Winston.

– Érdekes, én már elmúltam kilencéves, ami emberi években ötvenhatnak felel meg – szól Láma. – Mégsem érzem azt, hogy már „érett” lennék. Nem sokat értek a világból. De úgy látom, a gazdáink se értenek belőle sokkal többet, mint mi.

– Egyébként a Ferit is megszólják, amikor a bolt elé hugyozik. De ő csak röhög rajta – mondja Hunor. – Feri nagyon ügyes koldus, a szakma minden csínját-bínját ismeri. Mindig mond valami vicceset, kap is aprót bőven. Mi nem adunk neki, mert nekünk csak kártyánk van. Az én gazdám, a Miklós csak a krisnásoknak ad, mert azoknak már van mobiltermináljuk. Ha azt mondod, nincs nálad apró, a krisnás csaj már kapja is elő a szári alól a csippantót.

– Én és Szergej, az a szőke orosz, aki vodkát iszik laposüvegből és szivarozik, szóval mi reggel nyolc körül jövünk le először – meséli Láma. – Akkor megy be Feri az előző nap összekoldult pénzzel a kisboltba az Erikához. Vesz magának kupakos bort csavaros rakétával. Megissza a bolt előtt gyorsan, majd félmeztelenül táncol a mínuszban. Tisztára, mint a Zorba.

– És azt láttátok már, hogy van egy harmadik koldusunk is? – ragyog fel Angela szeme. – Vagyis ő nem csak a miénk, mert nem a mi utcánkban működik, kicsit arrébb, a piac előtt ül. Szakállas csávó. Nyakában egy tábla: ATEISTÁK NE ADJANAK SEMMIT!

– Helyes, az embernek legyenek elvei, anyukám – nevet Zára.

– Nem is ad neki senki semmit – folytatja Angela. – A piac előtt hirtelen mindenki ateista lesz, pedig szemben a templom. Arra gondolok, micsoda sor állna az utcánkban a fogorvos előtt, ha az lenne kiírva: ARIÁNUSOKTÓL NEM FOGADOK EL PÉNZT. Hirtelen mindenki tagadná a Szentháromságot, és ingyen betömetné a fogát.

– Marinak jobb, ha adsz pénzt, mert különben dühbe gurul – magyarázza Zára. – Aranka egyszer azt mondta neki, sajnálja, de momentán nincs nála se cigi, se apró, mire Mari azt hörögte, remélem, megdöglessz a járványban, te ringyó! Hát ilyen előkelő környék a mi utcánk. Elég magas a négyzetméterár.

– Miklós szerint a leggazdagabb emberek már nem is lakáscélú ingatlant vásárolnak a környéken, hanem barkácscélú ingatlant. Ütvefúrni, csiszolni, flexelni járnak a lakásba, mert otthon az asszony nem engedi őket kibontakozni. Ez a barkácskecójuk. Persze Budán veszik, hogy közel legyen a szentendrei, solymári vagy pátyi családi házukhoz. Amikor Miklós már nem bírja tovább, kiviszi a gangra a hangfalakat, és üvöltetni kezdi az Ős-Bikini „Hova lett…” című 1983-as lemezéről a B oldal 3. számot, a „Születésnapi fűrész”-t. Ezt a bakelitet még kamaszkorában vásárolta. Ilyenkor a barkácscélú ingatlannal rendelkező férfi rendszerint kijön a gangra, és sértődötten háborog, hogy nem hallja rendesen a fúróját a fűrésztől.

– Aranka szerint egy csomó életközepi válsággal küzdő férfinak a fúró zajára áll föl – bólogat Zára.

– Laci apu mindig azt mondja, hogy a hétvégén fúrók külön bugyrot kaptak a pokolban, csak Dante kifelejtette a könyvéből – helyesel Winston.

– Mi tizenegy után jövünk le először – számol be Angela. – A gazdim, Nagyapó szeret járni egyet ebéd előtt. Megjön tőle az étvágya. Ilyenkor már kígyózó sor áll a borozó előtt. Ami egyébként nem is borozó, hanem elviteles borkimérés. Ha borozó lenne, rég be kellett volna zárnia, de így, hogy elhordós, vígan működik. Nagyapó szerint annyira olcsó a bor, hogy ők fizetnek, ha elviszed.

– Ti még itt sem laktatok, Angela – kezdi az őslakosok felsőbbrendűségével Winston –, amikor elég sok punk is járt a mi utcánkba, persze, a borozó miatt. De aztán őket sikeresen kiutáltuk. Igaz, Hunor?

Hunornak csillog a szeme a szép emlékektől.

– A punkok lustán elhevertek a járda közepén műanyag palackkal a kezükben, és kedélyesen társalogva iszogattak. Mi persze nem fértünk el. Folyton hörögtünk-morogtuk-csaholtunk a punkokra. Szerintem ők találták ki a kocsik közé hugyozást. Az ő ötletük volt…

– Én azt gondolom – jelenti ki Láma –, hogy az egész világon a legértékesebb dolog a járda. Ha nem így lenne, nem akarná mindenki. A kutyások szerint a járda az övéké. De ugyanezt gondolják a gyalogosok és a babakocsisok is. De újabban a biciklisek is magukénak gondolják, és idegesen csöngetnek, ha elzárja előlük a haladás lehetőségét egy-egy tébláboló, álmodozó gyalogos. A parkoló kocsik is szeretik mélyen bedugni az orrukat a járdára. Hogy egy babakocsi már nem is fér el. Az elektromos rolleresekről már nem is beszélve. Azok száguldozni szeretnek a járdán. És még sorolhatnám: gördeszkások, motoros futárok… Olyan sok minden van az utcánkban, de mindenki ezt a kis hetvencentis járdát akarja. És ha nem kapja meg, ami jár neki, akkor aztán mindenki ordít mindenkivel.

– Ne is mondd – legyint mancsával Hunor. – Miklós pár napja megkarcolta a biciklijével egy öreg muki Škodáját. Miklós a járdán biciklizett, én rohantam utána. Csúnyán összevesztek. Az autós szerint Miklósnak nem volt joga a járdán biciklizni, a Miklós szerint meg az autósnak nem volt joga a járdán parkolni. Majdnem ökölre mentek. Végül az öreg azt sziszegte sátáni arccal Miklós arcába: „Rút sybaríta váz!” Na erre Miklósnak rögtön felment az agyvize, szerintem azt hitte, hogy a biciklijét gyalázta a krapek. És azt ordította vissza: vén ratyi!

– Neee! – szörnyülködik Zára. – Lebuzizta az öreget? Azért ez durva!

– Hát igen, sajnálkozik Hunor. – Ez persze nem volt politikailag korrekt. Valakinek a korával és a nemével nem viccelünk.

– Az én Nagyapómnak még nehezebben megy a píszí. Egyedül van, magányos. Állandóan a meccseket bámulja a tévében, mert nem látogatják a gyerekei és az unokái. Persze csakis az ő érdekében, a járvány miatt. A múltkor például azt kérdezte tőlem, miközben valami nemzetközi mérkőzést figyelt: „Angela, kincsem, hát nézd már, levonulnak a pályáról a focisták, mert a románok lefeketézték a négereket!” Majd leégett a pofám, hogy a gazdám egy megátalkodott rasszista!

– Ne ess túlzásba, Angela – vigasztalja Winston. – A te Nagyapód nem rasszista, csak nem tudja, hogy a néger szót nem szabad már használni, mert sértő. A Laci apu is azt szokta mondani, hogy egész gyerekkorukban úgy szopogatták a Negro cukorkát és tömték magukba a Négercsókot, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy ők fajgyűlölők!

– Honnan tudták volna? – teszi fel a kérdést Hunor. – A magyarok sok bűnt elkövettek az elmúlt ezer évben, de speciel néger rabszolgákat nem hajóztak be, nem használtak ki, nem kínoztak meg.

– Szerintem meg csak arról van szó, anyukám, hogy a Nagyapó már túl öreg ahhoz, hogy felfogja azt a totális paradigmaváltást, aminek a kellős közepében élünk.

Figyelmeztesd finoman, udvariasan, nehogy megbántsd! – javasolja Angelának Zára.

– De ez még nem minden – folytatja szomorúan Angela. – Hallottam a múltkor, mikor a Nagyapó azt mondta a fiának Skype-on, ő tudja, hogyan kéne visszacsinálni a Trianont.

– Na hogy? – érdeklődik kíváncsian Láma.

– Hát elmentük a Tecsóba, a Lidibe meg az Aldiba. Nagyapó alaposan megvizsgálta az árucikkeket. Nyitva tartotta a szemét. A lencse amerikai volt, a szőlő izraeli, a seprűnyél portugál, a bab ukrán, a sonka német, a tej román, és így tovább. Szinte minden termék külföldi. A virágföld például szlovák. Made in Slovakia, rá volt írva. Na most, magyarázta a fiának a Nagyapó, ha minden magyar venne a Tescóban egy teherautóplatónyi virágföldet, hazajönne Felvidék.

– Ez színtiszta revizionizmus! – tiltakozik Winston. – Jól meg kéne harapnod!

– Na de hát mégiscsak a gazdám! – védekezik Angela.

– Én próbálok az idős emberekkel udvariasan viselkedni – nyugtatja a kedélyeket Láma. – Bár a szomszéd nyugdíjas nénit mostanában legtöbbször elkerülöm, nehogy megfertőzzem, elvégre simán lehet, hogy tünetmentes vírushordozó vagyok. Vagy ott lapul a bundámban a vírus. Ki tudja? De így is elkap néha a gangon, a liftben vagy a lépcsőházban. Eszelős a pillantása, és a karanténhónapok alatt valóságos macskabajszot növesztett. Múltkor azt súgta a bejárati kapu előtt, miközben megsimogatott:

„A grillcsirkésnél mondták, százhúsz-százötven centis hódok fognak jönni, nem viccelek, kutyuskám, a Vizafogónál már látták őket, az is lehet, hogy a brit mutációtól nőttek ilyen nagyra,

százhúsz-százötven centis hódok, és akkor mindennek vége.” Olyan volt, mintha a History Channelt nézném. Dokumentumfilm a János apokalipszisről. Tudományos szakértő: özv. Gubácsiné Irénke, 2. emelet 4. ajtó.

– Erről jut szembe – mondja Hunor. – Tudjátok, mi a Miklós csengőhangja?

– Na mi? – kérdezik egyszerre.

– Nem fogjátok kitalálni! Minden egyes alakalommal megfagy a vér az ereimben, amikor csörög a telefonja.

– Valami horrorfilm zenéje? – kérdezi Láma.

– Durvább! – mondja Hunor.

– Slayer? – kérdezi Angela.

– Durvább! – mondja Hunor.

– Vágtázó Halottkémek? – kérdezi Zára.

– Durvább! – mondja Hunor.

– Korai Einstürzende Neubauten? – kérdezi Winston.

– Sose találjátok ki, inkább elárulom. „Beleremeg a föld, amikor megszólal. Nem fog tetszeni az utolsó hangos dal.” De tényleg!

A kutyák mind megborzongnak a rémülettől. Már kicsit fáznak is. Szerencsére ekkor megérkeznek a közteresek, és figyelmeztetik az embereket, hogy pár perc múlva kezdődik a kijárási tilalom, ideje hazamenni. Lassan mindenki kiszippantja az utolsó korty sört a dobozból, és elindulnak. A kutyások is. Ők majd később még lejönnek egyet sétálni. Nyolc óra után teljesen kiürül a mi utcánk. Csak Mari és Feri turkálja rendületlenül a kukákat, csak a fekete varjak piszkálják hegyes csőrükkel a szemetet, csak az üres villamos zakatolását hordja messziről a fagyos szél.