A mi franciasalátánk is a Szovjetunió első, és sokáig egyetlen szakácskönyvéből ered

Rengeteg példa tudja bemutatni a szovjet rezsim kegyetlen abszurditását, és most itt van hozzájuk még egy: amikor Sztálin végzett az első ötéves tervével, és államosította a mezőgazdaságot, aminek következtében milliók haltak éhen a Szovjetunióban, nem sokkal később, 1939-ben megjelent az első, államilag kifejlesztett szakácskönyv, az Ízletes és egészséges ételek.

Ami persze egyrészt recepteket gyűjtött egybe, másrészt pedig tökéletes eszköz volt a szovjet propagandának, hogy a birodalmat egy fejlődő, gazdag, minden jóval ellátott országnak láttassa, ahol megfér egymás mellett a vodka, az orosz pezsgő, a hering, a rák és az ipari mennyiségű majonéz. A könyv az ételért felelős népi komisszár, az örmény származású Anasztáz Mikojan munkája volt, aki 1926-tól egészen a Brezsnyev-éráig különböző magas pozíciókat töltött be az államigazgatásban. Ő volt az, aki bevezette, hogy csütörtök legyen az a nap, amikor halat esznek az emberek, és ő volt az, aki a szovjetek körében népszerűvé tette a fagylaltot.

Mikojan 1936-ban három hónapig az Egyesült Államokban utazgatott, hogy összeszedje az ihletet mindenféle finomsághoz. Többek között a szovjeteknél már kotlettnek nevezett hamburger és a ketchup receptjével tért haza, amik mind szerepeltek a könyvben is, ami nem kizárólag recepteket gyűjtött, hanem foglalkozott az étkezés etikettjével, higiéniájával is.

Természetesen erős volt a propagandajelleg, hiszen Sztálin nem sokkal a publikálás előtt kijelentette, hogy a Szovjetunióban mostantól elérkezett egy boldogabb időszak, ezt a boldogabb időszakot pedig olyan hozzávalókkal akarták elérni, mint a sült szopós malac vagy a kaviár. Ez a szovjetek nagyon nagy részének elérhetetlen volt, de jól bemutatta, hogy az állam ezt tűzte ki célul: egy olyan szocializmust, amiben azért bőven jelen van a nemzetközi burzsoázia, sőt, ha jól figyelünk, talán már sikerült is elérni. Hiszen micsoda bőséges falatokat esznek a szovjet munkások, tiszta francia, amerikai, grúz, ukrán, mongol konyha.

Ugyanilyen burzsuj az Olivier-saláta keletkezésének a története is, aminek ezt a fajta mondanivalóját sikerült Magyarországon is megtartani, hiszen mi egy változatát úgy ismerjük, hogy franciasaláta.

A nevét Lucien Olivier-ről kapta, aki az 1860-as években volt az Ermitázs étterem szakácsa Moszkvában. Olivier kifejezetten a párizsi kávéházi kultúrát próbálta reprodukálni az étteremben, ahova olyan vendégek jártak, mint Csajkovszkij vagy Turgenyev. A saláta nem is salátaként indult, hanem hidegtálként, egy tálcán elrendezte a fajdhúst, az uborkákat, a kapribogyót, a zöldborsót, a krumplit, a kaviárt és a rákot, körítésnek pedig egy saját készítésű, tojásalapú mártást. Igen ám, de az emberek fogták, és amint szedtek maguknak, összekeverték az egészet a tányérukban. Olivier ezt észrevette, és már így szervírozta, meg is született a salátája, aminek a pontos receptje a halálával a sírba szállt 1883-ban.

Olivier egyik tanítványa azonban a harmincas években sztolicsni (azaz főváros) néven elkezdte a Moszkva nevű étteremben felszolgálni az ételt, igaz, a drágább és puccosabb hozzávalókat lecserélte benne, és így került bele a hús, a répa, és a kovászos uborka. A krumpli és a zöldborsó megmaradt, a szósz viszont Olivier receptje híján a majonéz lett. Alissa Timoshkina az Economistban írt cikket a salátáról, pontosabban arról, hogy mekkora része a családi tradíciónak, és abban arról is ír, hogy hiába volt a receptkönyvben alapvető hozzávaló a majonéz – ami egyébként sikeresen el tudta nyomni a rosszabb minőségű hozzávalókat –, egyszerűen hiánycikk volt az országban. Timoshkina édesanyja például arról beszél, hogy ha talált a boltokban majonézt, akkor kettőt vett, és az egyiket megtartotta szilveszterre, amikor rendszeresen ezt a salátát készítették.

Azt a salátát, ami a híres-neves 1939-es szakácskönyvbe is belekerült. Ennek az első kiadás óta már több millió példánya elkelt, és több, a könyvről írt cikk is említi azt, hogy a szovjet kivándorlók vitték magukkal, amikor elhagyták az országot. 1952-ben készült egy új változat belőle, ami száműzte azokat a recepteket, amik nem szigorúan orosz eredetűek voltak, a francia, mongol és amerikai gasztronómiának már nem volt helye. Sztálin halála után, 1953-ban újranyomták, de már a diktátor propagandisztikus mondatai nélkül. 1955-ben Magyarországon pedig megjelent az első Szakácskönyv Horváth Ilonától.

Horváth Ilona szakácskönyvét többször újradolgozták, kiegészítették. Az itthoni kötetemben is természetesen benne van a franciasaláta receptje, krumpli, répa, petrezselyemgyökér, zeller, zöldborsó, savanyú uborka, alma és tartármártás segítségével készül, de hozzáteszi, hogy a „húslevesből maradt főtt húsnak és zöldségnek ez igen jó felhasználási módja”. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólna hozzá Csajkovszkij.