Múlt héten mutatta be a Telex a Tudatosan gyermektelenek című dokumentumfilmjét, amelyben három nő és egy férfi mesél arról, miért döntött úgy, hogy nem vállal gyereket. Most egy olyan történetet mutatunk be, amely a filmből kimaradt: amikor vékony a határvonal a saját, tudatos elhatározás, és a körülmények vezérelte döntés között.
„Gyerekkoromban olyan sok gyereket szerettem volna, hogy ha már elegem van belőlük, elbújok a mosdóban, és kihúzok egy fiókot, ott is egy gyerek legyen. Nem képzelt barátaim voltak, hanem képzelt gyerekeim, arra készültem, hogy majd anya leszek. Valószínűleg azért vágytam erre, mert azt gondoltam, létre tudok hozni egy olyan szorongásmentes családot, ami nekem, úgy éreztem, nem adatott meg” – kezdi Melocco Anna, aki 15 évvel ezelőtt döntötte el, hogy nem vállal gyereket. Mégis tudatos gyermektelennek is tekinthető, meg nem is, mert nemcsak rajta múlott a döntés, hanem a biológián is. Anna bipoláris zavarral él, amit most már kezelnek, de az élete nagy részét diagnózis és segítség nélkül élte le. A története a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekről és a mentális betegségeket övező stigmákról egyaránt szól.
Gyerekként kívülállónak, nem normálisnak érezte magát, állandóan figyelte az embereket, próbálta átvenni a gesztusaikat, szokásaikat. Csak később jött rá arra, hogy ez így nincs rendben, és közben kezdett ráébredni, hogy a női felmenői közül sokan diagnosztizálatlan, és ezért kezeletlen mentális gáttal, betegséggel éltek. „Voltak szorongók, depresszióval küzdők, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy mindez – mint sokszor a mentálhigiénés betegségek esetén – nálunk is női ágon öröklődik. Akkor fogalmazódott meg bennem lassan, hogy ki kell szakadni ebből a rettenetes mintakövetésből, hogy a mi családunkban a nők nincsenek jól, és ez a gyerekeikre is hat. Nagyon megrémített az a gondolat, hogy ha lesz egy olyan, állandóan szorongó, halálvággyal teli gyerekem, mint amilyen én voltam, nem tudok majd neki segíteni, mivel én sem vagyok jól, és nincsenek meg a saját eszközeim sem a kiegyensúlyozott életre.”
Döntésében végül egy váratlan beszélgetés erősítette meg. „Akkor már házas voltam, a szüleimnek volt egy nyolcvanon fölüli csodálatos barátja, egy elképesztően elegáns, fantasztikus néni, aki régen dizőz volt. Egyszer felmentem hozzá valamiért, amúgy nem nagyon beszélgettünk addig. Ő is megkérdezte, amit előbb-utóbb minden nőtől megkérdeznek: nem terveztek gyereket? Nemcsak azt mondtam el neki őszintén, hogy nem, nem tervezek, hanem azt is, hogy mi ennek az oka. Akkor már pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy baj van, hogy milyen így élni, és azt is, hogy félek attól, hogy ez öröklődni fog, és nem akarom a gyerekemet ennek kitenni. Ő erre elmesélte, hogy nyolcvanévesen is kijár a játszóterekre, ott eszi meg a szendvicsét, hogy lássa a gyerekeket nevetni meg játszani. És akkor azt mondta, hogy
Annácska, igazad van, a mi fajtánknak nem szabad gyereket szülnie.
Mint kiderült, ő is súlyos bipoláris volt. Persze azzal nem értek egyet, hogy ha valaki bipoláris, ne szülhessen gyereket, ez a mondat nem is ezt jelenti. Inkább azt mutatja meg, hogy ez a néni végigszenvedte az egész életét, az egyébként boldog házasságát is, mert csak hetven éves kora fölött találták meg a gyógyszerét, mindez pedig súlyos hatással volt az életére. Sokat jelentett nekem ez a beszélgetés, mert végre valaki értette, hogy miről beszélek, nem nézett hülyének, és nem próbált az ellenkezőjéről meggyőzni.”
Ezután nem sokkal Annának volt egy nagyobb összeomlása, ekkor jutott el először felnőttként pszichiáterhez. „Képtelen voltam tovább tettetni, hogy minden rendben van velem. A diagnózisom óriási megkönnyebbülés volt. Nagyon sokat segített, hogy kiderült: nem arról van szó, hogy valamit elrontok vagy hogy nem tudok normálisan működni, pedig a napjaim nagy része arról szólt, hogy próbáljak normálisnak tűnni mások számára. Akkor kezdtem el a betegségemnek valóban utánajárni.”
A bipoláris zavar nem hangulatingadozás
Anna szerint, ahogy számára is fontos volt megismernie a betegségét, a döntését nem lehet megérteni anélkül, hogy a betegségét megértenénk.
A bipoláris zavar, vagy ahogy sokan ismerik, a mániás depresszió kezdete általában 15-19 éves korra tehető, de a betegek jellemzően jelentős késéssel jelennek meg az egészségügyi ellátásban. Élethosszig tartó állapot, ami mániás és depressziós epizódok váltakozásából áll. Ezek az epizódok különböznek a normál hangulatingadozástól, itt nem a rosszkedv és a jókedv váltakozik. Mániás szakasz alatt jellemző a felgyorsult beszéd és gondolkodás, az irracionális tettek, súlyosabb esetben akár hallucinációk, megalomán téveszmék.
A betegségnek két típusa is ismert. Az I. típusúban a mániás és a depressziós időszak váltakozik, a II. típusúban a depressziós tünetek mellett csak enyhébb felhangoltságot, hipomániát észlelnek. „Nekem II. típusú bipoláris zavarom van, amiben a depresszió nagyon hangsúlyos, és a mániás szakaszok nem teljesen elszálltak. A hipomán szakaszt egyébként nagyon lehet szeretni – akkor éreztem magam magabiztosnak, tettre késznek, lelkesnek és szórakoztatónak.”
Bár Anna a diagnózisa után már sokkal jobban érezte magát, ez önmagában nem hozott megoldást, ahogy eleinte a gyógyszer sem. A tabletták beállítása hosszú és nehéz folyamat, mert erős fáradtságot okoznak és eleinte fel is erősíthetik a problémákat, ezért a betegek egy része gyakran elutasítja a gyógyszeres kezelést. Annával is ez történt először, az áttörést végül az hozta el, hogy megtalálta azt a szakembert, akiben maradéktalanul megbízott. „Egy következő iszonyú összeomlás után, ami egyébként kapcsolódott a házasságom megromlásához, mondtam ki életemben először, hogy ezt nem tudom egyedül megcsinálni. A pszichiáter kezébe adtam az életemet, kértem, hogy csináljon valamit, mert máshogy nem tudok ragaszkodni ahhoz a döntésemhez, hogy nem csekkolok ki az életből, mert bármi jobb, mint ez, amiben vagyok. Akkor kaptam egy végre működő és nekem való gyógyszert, majd egy pokoli hozzászokási szakasz után, miután elértük a megfelelő szintet, egyszer csak azt éreztem, hogy jól vagyok. Arra gondoltam, hogy
Ez az élet? Ja, hogy erről beszél mindenki? Ó, baszki!
Óriási megkönnyebbülés és felszabadulás volt ez. Egy rendkívül hosszú út után, melynek a része volt rengeteg terápia és néhány visszaesés, bő egy-két éve eljutottam odáig, hogy hálás vagyok azért, hogy élek. Jól érzem magam, felszabadult vagyok. Teremtettem magamnak egy olyan életet, amire nagyon vágytam, de azt hittem, hogy számomra elérhetetlen.
Mostanra eljutottam odáig, hogy valószínűleg, ha most születne gyerekem, akkor ezt már okosan tudnám kezelni. De, és tudom, hogy ez önző érvnek hangzik, most már nem szeretnék anya lenni. Már nincsen gyerek alakú űr az életemben, hanem élvezni is szeretném azt. Miközben a barátaim gyerekéért teljesen odavagyok, de nem tudom elképzelni, és már nem is fájdalmas, hogy gyerekem legyen. Nem sajnálom, hogy ezt a döntést annak idején meghoztam.”
Ér azt mondania a partnernek, hogy ezt nem vállalja
Ezt a döntést persze másokkal is meg kellett osztani. Anna két bejelentést is tett, az egyik a diagnózisával volt a kapcsolatos, a másik a gyerekvállalással. „A barátaimnak félve kezdtem erről beszélni, de kiderült, hogy elképesztő védőhálóm van, és egy csodálatos, támogató, és rám büszke közegem. Ez rengeteget segített.”
A gyerekvállalással kapcsolatos döntéséről a férjével beszélt először, akivel 11 évig voltak együtt. „Ő próbált azzal megnyugtatni, hogy ketten vennénk részt a gyereknevelésben, és higgyem el, hogy marha jó anya lennék. Mivel neki van két gyereke, akik egyébként most már felnőttek, ez nem volt őrült fontos számára. Volt egy rövid időszak, amikor nem volt annyira egyértelmű, hogy én mereven elutasítom ezt a dolgot. Megszólalt bennem a biológiai óra, amikor sír a méhed, ahányszor meglátsz egy gyereket, és elképzeled, hogy milyen örömmel fogod közölni a férjeddel, hogy meglepetés: gyereket vársz. Ezek hormonális dolgok voltak nálam, de át kellett gondolnom, hogy biztos jó döntést hoztam-e. Végül mindig arra jutottam, hogy igen, miután pedig szétmentünk, teljesen egyértelművé vált, hogy ha vele nem akarok gyereket, akkor senkivel sem.
A következő kapcsolatomban a partnerem szintén szeretett volna tőlem gyereket. Eleinte az volt az érzésem, hogy nem érti az érveimet. A kérdései sokszor bántottak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt szándékában bántani, csak érteni akarta a helyzetet. Nem tudom, hol volt a fordulópont, végül mégis elfogadta a döntésem, de megkönnyezte, amikor egy babakocsiban tologattam egy barátnőm gyerekét.”
Későbbi kapcsolatai során csak akkor árulta el a döntését, amikor komolyabbra fordultak a dolgok. Beszélt a bipolaritásáról is, nem csak a gyerekvállalással összefüggésben. „Fontosnak tartom, hogy minél többen merjenek erről mesélni, hogy azok, akik ezzel küzdenek, tudják, hogy nincsenek egyedül. Illetve, hogy a környezet is tudja, mivel jár ez a betegség és hogyan működik. Egy párkapcsolatban pedig fontos ezt tisztázni, ér azt mondani, hogy mindezt valaki nem akarja vállalni.”
Anna azt mondja, meg kellett küzdenie az amiatt érzett lelkiismeret-furdalással is, hogy a szülei nem lesznek nagyszülők. „Anyámnak nem lesz unokája, pedig annyira vágyik rá. Ő értette is, meg nem is, hogy miért döntöttem így. Sokáig próbálkozott, hátha meg tud győzni, de megkértem, hogy többet ne mondja azt, hogy szeretne unokát, mert ez nekem nem jó érzés – és akkor ezt nem is mondta többet.”
Hidd el, nem tudsz róla annyit, hogy tudj helyettem dönteni
De bármilyen személyes ügy is a gyerekvállalás, nem csak a barátoknak vagy a partnereknek kellett beszélnie a döntéséről. „Az egyik legmegalázóbb helyzet az volt, amikor a gerincorvos, miközben én egy szál bugyiban álltam előtte és nyomogatta a gerincemet, megkérdezte, hogy van-e gyerekem, mire válaszoltam, hogy nincs. Ezután megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, és miután kiderült, azt mondta, hogy
»ja, hogy maga is karrierista, és azért nem csináltatja fel magát«.
Iszonyú nyomasztó volt. Azt éreztem, hogy elrontom az életemet, mégiscsak kéne szülnöm, bármi lesz is.”
De Anna ma már a legtolakodóbb kérdésekre is nyugodtan és indulat nélkül tud válaszolni. „Ha valaki értetlenkedik, már sokkal könnyebben tudom azt mondani, hogy hidd el, nem tudsz róla annyit, hogy tudj helyettem dönteni, és hidd el, nem tud annyi közöd lenni hozzá, hogy megértsd. Néhányszor, amikor erőszakosabban tették fel a kérdést, hogy miért nem akarok gyereket, visszakérdeztem: honnan tudod, hogy nem ez az életem legnagyobb tragédiája? Honnan tudod, hogy nem évek óta próbálkozunk a férjemmel, és egyszerűen nem lehet gyerekem? Mind a két kérdező egyformán reagált: lefagytak, és elkezdtek hebegni-habogni, én pedig azt éreztem, hogy most én okoztam nekik kellemetlenséget. És bár azt gondoltam, hogy az enyém egy teljesen valid ok, nincs szükség indokokra ehhez a döntéshez. Láttam azért küzdeni nőket, hogy legyen gyerekük, és náluk iszonyú érzékeny lehet ez a téma. Nem kéne belemászni a méhünkbe, de ugye ezt a témát végképp ismerjük a mai Magyarországon.”
Senki és semmi vagyok ebben az országban
„Bár én tényleg nyitott, viszonylag felvilágosult közegben mozgok, még mindig akad, aki azt gondolja, hogy a döntésem marhaság, és valójában mindenki tud gyereket szülni, és néha elhangzik, hogy »valahogy mi is éltünk«. Ez olyan, mint hogy mi is kaptunk pofonokat gyerekként, aztán mégis ember lett belőlünk. Az pedig, hogy ha valaki nem ért egyből egyet velem, vagy azt gondolja, hogy ez hülyeség, már nem érint meg. Viszont fontos, hogy legyen szó erről a témáról, főleg azért is, mert sokak szerint
másodrendű állampolgár vagyok, tekintve, hogy nem szülöm tele az országot.
Mérhetetlenül szomorúvá tesz, ahogy a nők reprodukciós jogaiba beleszólnak. 2023 van, és szívhangtörvényről beszélünk? Az ország azé, aki teleszüli, tehát egyértelműen nem az enyém. Lassan már fizikailag sem leszek erre képes, tehát ezek szerint senki és semmi vagyok ebben az országban. Ez nyilván zavar, de nem fogok innen elmenni, nem hagyom magam elűzni.”
Anna hangsúlyozza, hogy a döntése a legkevésbé sem vezet magányhoz. „Nagyon szoros szövetségeim vannak, nagyon jó barátságaim, imádom a barátaim gyerekeit, de nem kompenzálok vele. Persze azt gyakran megkérdezik, hogy nem félek-e attól, hogy idős koromra egyedül maradok. Erre az a válaszom, hogy szerintem ezzel az indokkal gyereket szülni alapvetően problémás, sokkal felelősségteljesebb az a döntés, hogy nincsen gyereked, mint az, hogy a saját érdekedben szülj. Bizakodó vagyok, mert azt érzékelem, hogy egyre többen nyitottak arra, hogy meghallgassák és megpróbálják megérteni az enyémhez hasonló történeteket és azt, hogy hogyan működnek a mentális betegségek. Ez még akkor is fontos, ha az lenne a legüdvösebb, ha az ilyen döntéseket egyáltalán nem kellene megmagyarázni.”