Nem akkumulátorellenesnek kell lenni, hanem magyarpártinak

Gábor kevésbé volt szerencsés, baleset volt az M5-ösön, ezért csak lépésben tudott haladni Szeged–Kiskundorozsma felé a 161001* azonosítószámú veszélyes hulladékot tartalmazó, kb. 20 ezer literes tartálykocsival. A hőhullám sem tette elviselhetőbbé az araszolást, de főleg az a gondolat taglózta le, hogy a héten még két forduló vár rá. Talán legközelebb több szerencséje lesz, és előbb végez a fuvarral. Alig várta már, hogy a szabadságán végre a Dunakanyar árnyékos oldalán kajakozzon.

Anita újra belépett az ingatlanértékesítéssel foglalkozó portál felületére, de pontosan tudta, hogy mivel a telefon sem csörgött, üzenet sem fogja ott várni. Nem is jelentkezett senki az eladó házra, holott egyszer már csökkentette az irányárat. Újra fájóan hasított belé, hogy az egykori vonzó agglomerációs területen már nem kelnek el olyan könnyen a házak. Nem maradt más hátra, mint újra matekozni, hogy ha még lejjebb viszi az árat, akkor abból mit és hol vehet majd a családjának, ha el tudnak költözni.

Karaktereink, neveik, gondolataik és érzéseik fiktívek, a képzelet szüleményei. A veszélyes hulladékok kódszámai és a helyszínek azonban nem. A hazai akkumulátorgyárakkal foglalkozó írások jelentős részéből sajnos ki is maradnak ezek a karakterek. Azok az emberek, akik az akkumulátorgyárakban és az ezeket kiszolgáló üzemekben dolgoznak, akik engedélyezik a gyárak építését és lefolytatják az eljárásokat, akik ellenőrzik és felülvizsgálják ezeket, akik szerződnek a beruházókkal. Ők birtokában vannak azoknak az adatoknak, amelyek nélkül nagyon nehéz érdemi vitát folytatni az akkumulátorgyártásról és Magyarország szerepéről ebben az iparágban. Ez az adathiány óriási gond.

Azonban azokat, akik ismerik ezeket az adatokat, általában titoktartás köti, és nem is feltétlenül érdekeltek az átláthatóságban, a valóság megismertetésében. Van egy maroknyi kutató és szakértő, akik vállalják a nyilvános megszólalást, kitéve magukat annak az ítéletnek, hogy csupán politikai véleményt nyilvánítanak. És van a többség, aki tartózkodik bármilyen megszólalástól, vagy az öncenzúra miatt és félelemből, vagy mert nem kíván adatok és tények hiányában véleményt formálni.

Mielőtt az olvasó könnyen ítélkezne felettük, el kell mondani, hogy természetesen van véleményük, de szakmai állásfoglalást pont azért nem kívánnak adni, mert azt érzik, ez csak vélemény lenne. Miközben a hazai akkumulátorgyárak terjedése az egész ország környezeti, társadalmi, gazdasági viszonyaira súlyos hatással van már most, és lesz még inkább a jövőben, olyan környezetet alakítottunk ki, ami kedvez a „nincs itt semmi látnivaló” megközelítésnek, hogy csupán lokális ügyekről és problémákról van szó. Ahogy az egyik nyilatkozó szakértőnk összefoglalta: a mostani döntéseink következményeivel még az unokáinknak is dolguk lesz.

Változást egyedül az hozhat, ha több adat birtokába kerülünk, és analógiák, párhuzamok alapján próbáljuk meg elemezni, mi történhet a jövőben, valamint a múltbeli események feltárásával próbáljuk megérteni, miért tartunk itt. Ebben az írásban elsősorban a (veszélyes) hulladék kérdésével foglalkozunk, azt is leszűkítve a HAK 060315* nehézfémeket tartalmazó fémoxid hulladékra és a HAK 161001* veszélyes anyagokat tartalmazó vizes folyékony hulladékra, közismertebb nevén N-metil-2-pirrolidonra (NMP). Ez a hulladéktípus nemcsak NMP-t tartalmaz, de az akkugyárak esetében ez a fő összetevő, ezért a továbbiakban az egyszerűség kedvéért így hivatkozunk rá.

A vizsgálat az üzemelő akkugyárakra (Samsung SDI – Göd, SK – Iváncsa, SK – Komárom) vonatkozik. Közérdekűadat-igényléssel, a vármegyei kormányhivatalok által szolgáltatott nyilvános adatokon keresztül mutatjuk be, mennyi hulladék merre és milyen utakon jár az országban, valamint megszólaló szakértőink segítségével értelmezzük – főleg analógiákon keresztül – ezek lehetséges környezeti-egészségi hatásait.

Nem vizsgáljuk az akkugyárak vízre, energiafogyasztásra, lég- és zajszennyezésre, valamint üvegházhatásúgáz-kibocsátásokra vonatkozó hatásait, nem azért, mert ne volnának fontosak, csupán terjedelmi korlátok miatt. Szerettük volna részletesebben bemutatni ezeknek a hulladéktípusoknak a talajra gyakorolt esetleges hatásait, de a talajtanos szakértők elzárkóztak a megszólalástól. Így külön köszönjük azoknak a megszólaló szakértőknek, akik leültek velünk beszélgetni, mert úgy tűnik, ma Magyarországon már a tudományos-szakmai szempontú nyilatkozattétel és elemzés is kockázatos kiállásnak minősülhet.

Nem tiszte ennek a cikknek eldönteni, hogy jó vagy rossz irány-e maga a lítium-ion-alapú akkumulátorgyártás, inkább azzal foglalkozik, mit tudunk tenni a jelenlegi helyzetben annak érdekében, hogy jobban csináljuk.

Ha megvizsgáljuk a két hulladéktípus országos, nyilvánosan elérhető összes korábbi kibocsátását az elmúlt nyolc évből, akkor jól látható, mennyire megdobta a számokat a hazai akkugyárak beindítása.

Mivel a törvény által megszabott határidőre nem kerültek fel a 2023-as nyilvános adatok az Országos Környezetvédelmi Információs Rendszerbe (OKIR), közérdekű környezetiadat-igényléssel fordultunk az érintett vármegyék (Fejér, Komárom, Pest) kormányhivatalaihoz. Az alábbiakban az általuk közreadott legfrissebb adatokat mutatjuk be nagyságrendileg, térképes formátumban is, azaz hogy mennyi veszélyes hulladék keletkezett a már működő gyárakban és ezek hova vándoroltak közúti szállítással (tartálykocsi, teherautó, kamion) az országban. A pontos útvonalakról természetesen nincsen tudomásunk, a térképen látható irányokat a Travel Time oldallal terveztük meg.

2021–2023 között növekvő számokat láthatunk mindhárom gyárnál, mindezt úgy, hogy az iváncsai SK papíron 2023-ban csak próbaüzemben dolgozott. A Magyar Mérnöki Kamara (MMK) Környezetvédelmi Tagozatának becslése szerint az engedélyezési dokumentumok alapján Iváncsa a 2023-as adatokhoz képest akár százszor több (évente 129 250 tonna) nehézfémeket tartalmazó fém-oxid hulladékot (HAK 060315*) bocsáthat ki, ha maximum kapacitáson kezd üzemelni. „A kibocsátott hulladékmennyiség már most sem próbaüzemi működést sugall, így viszont más szabályok és engedélyek vonatkoznak a gyárra” – tette hozzá Baloghné Gaál Zsófia környezetvédelmi szakértő, az MMK Környezetvédelmi Tagozatának alelnöke.

Nehezíti az adatok szétszálazását, hogy a gödi Samsung SDI az elmúlt évekhez hasonlóan egy kódszám (HAK 161001*) alá sorolta be az NMP-t és a nehézfémeket tartalmazó hulladékot is. (Fontos leszögeznünk, hogy ezek az adatok azt tükrözik, amit a gyárak és a hatóságok közölnek és rögzítenek, de a növekvő számú anomáliák miatt nem tudjuk 100 százalékos biztonsággal kijelenteni, hogy ez tényleg lefedi az összes ilyen típusú keletkező hulladékot.)

Az ország legnagyobb, és egyben egyetlen üzemelő NMP-regeneráló telepe a komáromi JWH Kft., így nem meglepő, hogy rengeteg hulladék áramlik oda. Az üzem engedélye sokáig nem volt ismert, viszont mostanra felkerült az OKIR-ba. Ez alapján már tudjuk, hogy évi 55 ezer tonna hulladék feldolgozására van jogosultságuk. 2023-ban a két, itt vizsgált hulladéktípusból közel 48 ezer tonnát fogadtak be, azonban más hulladéktípusokat is fogadnak, amiket most nem vizsgálunk, így nem tudjuk, hogy betartották-e az engedélyben foglaltakat. Azt viszont tudjuk, szintén az immár elérhető dokumentáció alapján, hogy a jövőben (pontos dátum nincs megadva) évi 105 ezer tonnára akarja növelni feldolgozókapacitását a JWH.

Szintén nagy mennyiségben került hulladék Sóskútra a Dongwha Electrolyte Hungary Kft.-hez, ahova feldolgozóüzemet szeretne a kormány, és ahol a januári közmeghallgatáson a polgármestert rendőri biztosítás mellett menekítették ki a lakosság elemi felháborodása elől.

Nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon már most több veszélyes hulladékot termelnek az akkugyárak, mint amennyit képesek vagyunk regenerálni, semlegesíteni vagy újrahasznosítani. Az ebből a körből kieső maradék ismert és ismeretlen helyekre kerül, a tárolási-biztonsági körülményekről, valamint az ott elhelyezett veszélyes hulladék jövőbeli sorsáról semmilyen információnk nincs.

Önmagukban a számok és a helyszínek még nem jelentenek semmit. Ahhoz, hogy igazolható állításokat tehessünk, állandó mérésekre, sokkal több adatra és átláthatóságra volna szükség. Nem csoda, hogy az egész iparággal kapcsolatos itthoni titkolózás, ködösítés, adathiány és tudatos információ-visszatartás miatt szinte azonnal elpárolgott a társadalmi bizalom. Ez ártalmas az újraiparosítást célként kitűző kormányzatnak és a beruházó cégeknek is, hiszen a lakosság olyan üzemek létesítésére is heves elutasítással fog válaszolni, amelyek nem termelnek veszélyes hulladékot, de valahogy kapcsolódnak az akkugyárakhoz. A félelem talán legfőbb alapját pedig épp a gyárakkal és az általuk kibocsátott veszélyes hulladékkal kapcsolatos egészségi kockázatok adják.

És van a valóság. „Akkor veszélyes valami, ha mutat veszélyes tulajdonságot. Robban, gyúlékony, irritáló, rákkeltő – ezek konkrét, mérhető tulajdonságok. Ha mutat ilyen tulajdonságokat az adott hulladék, akkor veszélyes. A kérdés, hogy mikor, milyen körülmények között és mekkora dózisban mutatja. Kérdés az is, hogy a hulladék tartalmaz-e olyan anyagokat, összetevőket, melyek eredetük, koncentrációjuk miatt kockázatot jelentenek az egészségre, környezetre” – mondta Varga Pál vegyészmérnök, az (egykori, már nem létező) Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség nyugalmazott főosztályvezetője, a Magyar Hidrológiai Társaság Környezetvédelmi Szakosztályának elnöke, a Hulladékminősítő Bizottság egykori elnöke.

Mivel itt sincsenek állandó és nyilvános adataink, ezért csak a későbbi magyar egészségügyi adatokból lehet majd visszafejteni, milyen és mekkora egészségi károkat okoztak az akkugyárak hazánkban. „Utólag megvizsgálnak egy munkahelyet, hogy milyen hatással volt a dolgozókra a mérgező anyagoknak való kitettség. Az a baj, hogy az akkugyárakra így csak utólag lesz majd adatunk, ami már késő. És nem egy-egy anyagról, hanem egy tucatról van szó – mondta Darvas Béla ökotoxikológus, az MTA doktora, a Magyar Ökotoxikológiai Társaság elnöke. – A különböző vegyületek által kiváltott daganatok kialakulásához egy évtized is kellhet, nem fog egy hónap gyári munka után kialakulni a daganat. Az emberek azért nem félnek az ilyesfajta kitettségtől, mert távolra esik a következmény, kicsit olyan, mint a cigaretta.”

A legnagyobb egészségi kockázatoknak a gyári dolgozók, valamint a veszélyes hulladékokkal foglalkozó egyéb személyzet van kitéve, de mivel az engedélyeztetés során nem ügyeltek a megfelelő védőtávolságra, így például Gödön a lakosság is jobban érintett. Darvas Béla – ismét csak az állandó adat- és méréshiány mellett – nem látja biztosítottnak, hogy ezek a toxikus anyagok zárt rendszerben maradnak és nem keverednek például a lakossági szennyvízzel. Itt is az állandó adatvétel és mérések segíthetnének – de Gödön a magyar hatóság tudtával és engedélyével betemették a monitoringkutat. „Ez nonszensz, ez már nem szakma” – mondta erről Varga Pál.

Bár a Tesla kísérletezik már olyan akkumulátorcellákkal (és tömeggyártást is ígér idénre), amelyekhez nem vagy alig kell NMP-t felhasználni, ez még mindig nem a jelenlegi nagyüzemi gyártási valóság, főleg Magyarországon. Darvas szerint korábban a Mitsubishi büszkélkedett azzal, hogy rendkívül magas, 95 százalékos NMP-visszanyerést tud elérni az üzemeiben, azonban mivel ez önbevalláson alapul, érdemes kétkedéssel fogadni. Ezen túlmenően – ismét csak a volumen miatt – még 5 százalékos NMP-kibocsátás is sok lehet, főleg ha beindulnak most még csak tervezett vagy építés álló üzemek.

„A dózis teszi a mérget. Az NMP nem halmozódik fel, a kérdés, hogy mennyi ideig és mekkora mértékben kitett valaki. Ha egyszer, akkor még valószínűsíthető, hogy nem áll fenn egészségi kockázat. Ha folyamatosan és krónikus mértékben, akkor igen, annak ellenére, hogy nem akkumulálódó (felhalmozódó) típusú mérgezésről van szó” – tette hozzá Darvas Béla.

A NMP nem kerül be a táplálékláncba, de a nikkel-mangán és a nehézfémhulladékok igen, és ott képesek felhalmozódni, ahogy az élő szervezetekben is. Ahogy a lítium is: Darvas Béla példaként a Sanghaj környéki lítiumszennyezést hozta fel, ahol felhalmozódott az anyag az ivóvízben, majd mindezt később kötötték ezt össze azzal, hogy a lakosság körében érzékelhetően megnőtt a szívizomgyengeség. A nehézfémhulladék esetében a zsáktöltés során biztosan történik valamennyi kiporzás, ezért a talajt és a vizeket is állandóan monitorozni kellene. „Az éves kontrollvizsgálatok nem vehetők komolyan, legalább hetente vagy kéthetente szükséges volna mérni, a balesetek után – amelyekből sok van – pedig rögtön” – mondta Darvas Béla.

Valójában viszont sajnos az sem lenne tökéletes megoldás a környezeti problémákra, ha a magyar akkugyártásban szigorú károsanyag-kibocsátási határértékeket fogadnának el, és ezeket a határértékeket be is tartanák.

„Ha megvizsgáljuk a CATL, az iváncsai akkugyár, vagy az Ácsra tervezett katódgyár környezethasználati engedélyét, akkor azt látjuk, hogy az lesz az NMP-határérték, amennyit a gyár először kibocsát. Ez őrület. Miért állna érdekében a gyárnak, hogy szigorú határértékeket szabjon saját magának?” – tette fel a kérdést Éltető Andrea közgazdász, a HUN-REN KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa. Ennek megfelelően nincs is egységes határérték például az NMP-kibocsátásra Magyarországon, azért, mert ez mindig az adott technológia és a felhasznált oldószerek összeadódásának a függvénye – tette hozzá Baloghné Gaál Zsófia, az MMK Környezetvédelmi Tagozatának alelnöke. De ha volna, az sem jelentene önmagában végleges megoldást.

„A szigorú határérték jól hangzik, de ekkora volumennél így is brutális mennyiségek keletkeznek. Ezért nem a határérték a lényeg, hanem a terhelhetőség. Példaképp, mennyi és milyen típusú hulladékot lehet a Dunába ereszteni? Egy kis üzemnél megfelelő lehet az 1 mg/köbméter szabályozás, de ekkora gyáraknál nem. Így nem kizárt, hogy megmérgezzük a Dunát. A határérték önmagában ilyenkor csak elfedi a felelősséget, hisz a gyártó elmondhatja, hogy betartotta azt” – mondta Parragh Dénes biológus, az MMK Környezetvédelmi Tagozatának elnöke. „Nem mindegy, hogy évi 5 kiló vagy 5 tonna nehézfém hulladék kerül a Dunába” – utalt az iváncsai gyár felskálázásával kapcsolatos számokra.

„Tudomásul kell venni, hogy minél bonyolultabb egy kérdés, annál több szakma kéne, de egyre kevesebb az idő és az igény erre, holott a környezetvédelmi kérdések nem egysíkúak. Ezeket a problémákat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert továbbra is ott fognak ketyegni” – mondta el Varga Pál annak alátámasztására, hogy folyamatos eltolódás volt megfigyelhető az évek alatt a szakmai szemlélet és megközelítés felől a jogi szemlélet irányába. Elmondása szerint az egykori Környezetvédelmi Főfelügyelőségen eltöltött évek alatt a két csapatnak ugyanolyan súlya volt, de ez mára teljesen felborult.

„A szakmát szörnyen bántja, hogy megborult az egyensúly a szakmai és a jogi szemlélet között. Szörnyülködünk. Tenni nem tudunk, ugyanakkor a levegőbe sem akarunk beszélni adatok nélkül. Ma már zavarólag hatunk a gyors politikai döntések világában. Holott nem arról van szó, hogy a nulláról kellene valamit megtanulnunk, mert képesek voltunk kimászni a szocializmus időszakának hasonló gondolkodásából. A környezetvédelmi jogi szabályozásunk egyes részei már a kilencvenes években EU-konformok voltak, bőven a csatlakozás előtt” – tette hozzá Varga Pál.

Az alapos szakértői vizsgálatok elvégzését nem kizárólag a politikusok akadályozhatják. A magyar választópolgárok közül is sokan úgy gondolják, hogy az ország iparosítása, az újabb és újabb gyárak építése jelenti a fejlődést és a jólét növekedését, a szakértői vizsgálatok pedig végső soron ezt hátráltathatják. Ez a gondolkodásmód pedig egyben az ügyben eljáró politikusoknak is felhatalmazást ad.

„Az előzetes szakaszban azt kell vizsgálni, hogy a tervezett beruházásnak lesz-e jelentős hatása. A jelentős hatás megítélésénél az adott beruházás jellegét, méretét és az érintett terület érzékenységét, használati módját egyaránt figyelembe kell venni. A hatóság ez alapján dönt, hogy kell-e további részletes hatásvizsgálatot készíteni. Az már a most működő akkumulátorgyáraknál is látható, hogy ezek jelentős hatásúak a környezetre” – mondta Varga Pál. A hatóság azonban bizonyos esetekben (például a Samsung SDI-nél) úgy döntött, hogy nem szükséges részletes vizsgálat.

Ha varázsütésre megváltozna a szemléletmód Magyarországon, akkor is bajban lennénk, mert szakemberekből is egyre kevesebb van. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (ahol Varga Pál nyugdíjasként is óraadóként oktat a mai napig) hatásvizsgálatokhoz kapcsolódó posztgraduális képzése megszűnt, a hulladékos szakemberek pedig nagy számban távoznak külföldre, mert nem vonzó nekik itthon a szakma. Így a képzési, utánpótlási oldalon is bőven volna tennivaló.

Parragh Dénes szerint az akkugyárakkal kapcsolatos problémák és hiányosságok már régebb óta meglévő, halmozódó gondokra irányítottak reflektorfényt: ilyen a szakemberhiány az államapparátusban, az önálló környezetvédelmi felügyelőségek megszüntetése, kormányhivatalokba történő beterelése, a felügyelőségek mellett működő hatósági laborok leépítése és a háttérintézmények megszüntetése (például Környezetvédelmi Intézet, Vízgazdálkodási Kutató Intézet – VITUKI). A háttérintézményi szakembergárda segíthette volna például a nemzetközi jó gyakorlatok begyűjtését, ami az elmaradt stratégiai vizsgálat mellett támogathatta volna a hatóságok felkészülését is egy rendkívül összetett és gyorsan változó iparág engedélyezési feltételeinek, protokolljának kidolgozására.

Nem történt meg a stratégiai környezeti vizsgálat elkészítése, amely nemcsak a speciális környezetvédelmi problémákat tárhatta volna fel, hanem a kapcsolódó infrastrukturális feltételeket is vizsgálta volna, mint

• a nagy villamos- és gázenergia-igény előteremtésének feltételei és lehetősége;
• a nagyfokú vízigény megoldhatósága;
• a speciális szennyvízkezelés kérdése;
• a nagy mennyiségű alapanyag, késztermék és hulladék szállításának infrastrukturális és környezetvédelmi kérdései.

A jelentős mennyiségű légszennyezés és zajterhelés, valamint a nagymértékű gépjárműforgalom miatt indokolt lett volna védőtávolság meghatározása a lakott területektől. Ha a megvalósult beruházások helyszíneit megvizsgáljuk, megállapítható, hogy szinte mindegyik a lakóterületekhez közel létesült.

Ez nemcsak környezetvédelmi és humánegészségügyi problémákat vet fel, de katasztrófavédelmi szempontból is erősen aggályos, fejtette ki kérdésünkre Parragh Dénes. Szerinte nagyon komoly jelzésértékkel bírt az, hogy a rendkívül hierarchizált és szigorú (Parragh megfogalmazásában: félkatonai) vízügyes szakmából is nyilvános kritikát fogalmaztak meg a debreceni beruházás engedélyezése során, utalva itt Kincses Dánielre, a TIVIZIG egykori vezetőjére, akit emiatt váltottak le pozíciójából. Még annak ellenére is, hogy azóta egyre többet valósítanak meg Kincses akkori javaslataiból.

Hosszú ideje éri kritika a kiemelt beruházásokat, amiből egyre több és több van az országban. Jelenleg is fut egy országos népszavazási kezdeményezés a rendszer megváltoztatásáról, de sikeressége – azazhogy meglesz-e a kétszázezer aláírás – erősen kérdéses. A kiemelt beruházás minősítés rengeteg, más esetben kötelező eljárás alól mentesíti a kormányzatot és a beruházót. Parragh Dénes szerint ugyanakkor tévhit az, hogy a kiemelt beruházásnál mellőzik a környezetvédelmi engedélyezést. Ezekre a beruházásokra is ugyanolyan eljárási szabályok vonatkoznak, csak az eljárás ideje rövidebb, ami a hatóságra ró pluszfeladatot. A lényegi eltérés az, hogy ha az ilyen eljárásokban kiadott engedélyt támadják meg bíróság előtt, akkor nem kell felfüggeszteni a beruházást a bíróság döntéséig sem.

Nagyobb gond a beruházások helyszíne esetében a kiemelt státusz, hiszen ezzel a minősítéssel akár a helyi önkormányzat és a lakosok akarata ellenében is kijelölhetik az üzem helyét. „Elfogadhatatlan a helyi lakosok ellenében, a fejük fölött dönteni a lakóhelyüket érintő kérdésekben, nem lehet a lakosok beleegyezése nélkül ilyen döntéseket meghozni. Főleg ilyen volumenű és veszélyességű beruházások esetében.”

Parragh Dénes szerint ez a kormányzati erő és kézivezérlés, ami mellőzi a meggyőzést, a tárgyalást és a magyarázatokat, kezdetben nagyon hatékony lehet, mivel gyorsan lehet haladni, a rendszer azonban hosszabb távon egyszerűen képtelen lesz összetett problémák kezelésére és megoldására. A hosszabb táv pedig nincs is olyan messze, mint azt gondolnánk, látva a számokat.

Névtelenséget kérő kormányzati forrásaink szerint kormányzati és cégvezetői körökben sincs egységes optimizmus és lelkesedés az akkugyárak iránt, még ha ebből kifelé kevés látszik is. A beruházók felhajtásában és Magyarországra hozatalában, valamint a szerződések megkötésében a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Joó István vezette Nemzeti Befektetési Ügynökség járt élen, az érintett vármegyei főispánok pedig hasonló elánnal egyengették ezeknek a projekteknek az útját. Nem tisztázott a Kaderják Péter vezette Magyar Akkumulátor Szövetség szerepe ebben a folyamatban. Szerettük volna megszólaltatni őt is ebben a cikkben, kezdetben nyitottnak is mutatkozott rá, sajnálatunkra idővel azonban egyetlen csatornán sem tudtuk elérni, és semmilyen kérdésre nem kaptunk választ.

A kevésbé lelkes emberek közé tartoznak kormányzati forrásaink szerint Lantos Csaba energiaügyi miniszter és Hernádi Zsolt Mol-vezérigazgató. De tavaly év végén a Green21 konzervatív (ex)kormányzati think tank is közreadott egy 12 pontos ajánlást az akkugyárakkal kapcsolatban. A szervezet alapítói között ott találjuk Áder János volt államfőt, Palkovics László volt minisztert, több egykori államtitkárt és helyettes államtitkárt, így például Kaderják Pétert, de Vitézy Dávidot is.

A javaslat szerint az akkugyárakkal kapcsolatban Magyarországon nem lehet gyengébb környezetvédelmi szabályozásokat alkalmazni, mint amilyenek Németországban is érvényben vannak. Fontosnak tartják az átláthatóságot és a társadalmi tájékoztatást is: „Gondoskodni kell az akkumulátoripari tevékenységek fenntarthatóságához kapcsolódó információk rendszerezett gyűjtéséről, elemzéséről és az ország polgárai számára történő közzétételéről. Ennek érdekében létre kell hozni a Közcélú Környezeti Monitoring és Laborhálózatot és a Közcélú Akkumulátor Kompetencia Központot.” A hetedik javaslat ezt még tovább is viszi: „Az akkumulátoripari beruházások megvalósítása során kiemelt figyelmet kell szentelni a helyi társadalom bevonására a döntéselőkészítés minden fázisában. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a fejlesztéseket befogadó közösségek milyen előnyökre számíthatnak a fejlesztésből (adóbevételek, munkahelyek stb.), illetve a fejlesztéshez kapcsolódó esetleges kockázatok mérséklésére a fejlesztőnek és a központi és helyi kormányzatnak milyen tervei vannak.”

Láthatjuk tehát, hogy több oldalról is próbálták, próbálják győzködni a kormányzatot, hogy változtasson az eddigi akkugyáras politikáján. A Magyar Mérnöki Kamara Környezetvédelmi Tagozata külön segédletet is készített az eljárásban részt vevő szakértői és hatósági embereknek. „Tapasztalva az engedélyezési dokumentációk készítésének és hatósági eljárások lefolytatásának nehézségeit, az MMK Környezetvédelmi Tagozata többször folytatott egyeztetést az Energiaügyi Minisztérium környezetvédelemért felelős helyettes államtitkárságával. Ezt az együttműködést a mai napig hasznosnak és jól működőnek ítéljük, más kérdés, hogy a megyéknél kiadott engedélyeken már ez az eredmény sokszor nem látszódott meg” – mondta Parragh Dénes.

Meglátása szerint a nyitás Kína felé egyáltalán nem 2010-ben, hanem már a Medgyessy-kormány alatt elkezdődött, még akkor is, ha a keleti nyitás csupán 2010 után vált a kormányzat hivatalos stratégiájává. Napjainkra globálisan visszaestek a működőtőke-beruházások, a kínaiak viszont továbbra is aktívan helyeznek ki tőkét, ám sok országban ódzkodnak ettől, mert gazdasági és biztonsági kockázatot látnak benne.

Mindamellett a jelenleg Magyarországon működő akkugyárak mind dél-koreai anyacégek leányvállalatai. Szakértőink szerint ezekkel a cégekkel globálisan is sok probléma van, amikor biztonsági vagy környezeti előírásokról van szó, azonban a koreai cégek olyan innovációs versenyelőnyt szereztek az elmúlt években, hogy megtehették, hogy kisebb-nagyobb botrányok mellett is üzemeljenek, mert szükség volt rájuk, nem volt annyira kiélezett a verseny.

Ez változhat – pozitívan – a CATL magyarországi megjelenésével Szunomár Ágnes szerint. „A kínaiak számára fontos a reputációs kockázat kezelése, egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak olyan fiaskókat, mint amiket a dél-koreai vállalatoknál láttunk eddig. A kínai akkumulátoripari beruházások demonstratív hatásuk miatt is fontosak, hiszen azt bizonyítják, hogy a kínai ipar versenyképes az európai márkákkal szemben.”

„Azt is látni kell, hogy a kínai cégek, amelyek szorosan kapcsolódnak így vagy úgy a kínai államhoz, nem csupán kapitalista, profitorientált szemléletben gondolkodnak. 50-100 évre terveznek előre, globális versenyt futnak, és e szerint zajlik a térfoglalásuk Magyarországon és Európában” – tette hozzá Fleck Zoltán jogszociológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanára.

Szunomár Ágnes szerint ugyanakkor ha mi nem tárgyalunk határozottabban, akkor a kínaiak nem valószínű, hogy a rendezvényekre kihelyezett szerencsesütigépek mellé hoznak maguktól valamennyit majd a KFI részlegből is Magyarországra. Holott tekintélyes állami támogatást kap a CATL, korábbi információk szerint 800 millió euró értékben, azonban itt sem ismerjük a részleteket, hogy kért-e a kormányzat bármit cserébe.

Nem minden általunk megkérdezett szakértő osztotta a CATL gyárával kapcsolatos pozitív várakozásokat. „Az a baj, hogy ha minden határértéket, szabályt betart a CATL, akkor is jelentős környezeti terhelése lesz, egyszerűen a méretei és a tervezett volumen miatt. Önmagában csak az ekkora mennyiségű vízpára-kibocsátás módosíthatja Debrecen környékének mikroklímáját” – mondta Éltető Andrea. A kínai Halms akkumulátoripari beszállító debreceni, hónapokig eltitkolt vízszennyezése sem jó előjel a szakértő szerint.

Bár a kínaiak épp most nyáron nyújtották be a kormányhivatalnak az NMP-kibocsátáshoz kapcsolódó módosítási kérelmüket, szigorítva a határértékeket egy pontforrás esetében, viszont, ahogy Parragh Dénes mondta, ekkora volumennél önmagában a kibocsátási határérték nem nyújt védelmet, fontos a terhelhetőség meghatározása, azaz az összes üzem kibocsátása alapján kialakuló imissziós érték (levegőterheltségi szint, a szennyező anyagok koncentrációja a talajközeli levegőben) meghatározása és betartatása.

Külön tanulmányt érdemelne Parragh Dénes szerint a magzatkárosító NMP levegős határértékeinek nem egyértelmű jogi szabályozása és több, nem igazán jogszerű hatósági határérték-megállapítás. Nem megnyugtató a helyzet a gyártás során visszanyert NMP vizes oldatának tervezett regenerálása körül sem. Mivel a CATL csak a második ütemben tervezett saját NMP-regeneráló üzemet építeni 2025-ben, addig a nagy mennyiségű (50 ezer köbmétert meghaladó) veszélyes hulladékot várhatóan a több száz kilométerre lévő külső céggel regeneráltatja (aktuálisan ez a JWH lehet). A közúton közlekedő tartálykocsik jókora katasztrófavédelmi kockázatot jelentenek, és további probléma, hogy a hulladékok regenerálását, ártalmatlanítását végző cégek működésére még annyi rálátásunk sincs, mint az akkumulátorgyárakra. Az ő engedélyezésük és ellenőrzésük még nagyobb hiányosságokat mutat.

Ezeknek egy részéről lesz tudomásunk, másról nem, csak ha valaki feltárja őket. Bodnár Zsuzsa és az Átlátszó kitartó részletességgel követi, hogy többek között Abasáron, Ikladon és Mohorán is veszélyes hulladékok tömkelegét tárolták romos mezőgazdasági épületben vagy volt szovjet laktanyában – illegálisan, a biztonsági előírásokat nem betartva.

A tavaly nyáron elfogadott, felmenő rendszerben érvényesülő új EU-s akkumulátorszabályozás (New Batteries Regulation) is erre rímel: az energiaszektor dekarbonizációjához szükséges az energiatárolás, tehát az akkumulátorok is, így mindent meg kell tennünk, hogy az életciklusuk végére érő akkumulátorokból (az összes fajtából) a lehető legtöbb értékes nyersanyagot nyerjük ki, tartsuk helyben és hasznosítsuk újra. A rendelet ezért az életciklus végére vonatkozó követelményeket állapít meg, beleértve a begyűjtési célértékeket és kötelezettségeket, az anyaghasznosításra vonatkozó célértékeket és a kiterjesztett gyártói felelősséget.

„Ez azért jelentős változás, mert korábban külön szabályozás vonatkozott a hulladékra, a selejtre és az életciklus végére érő akkumulátorokra. Utóbbiért a jövőben a gyártó már nem csupán általában felelős, hanem kiterjesztett módon: vissza kell vennie, fel kell dolgoznia, vagy finanszíroznia kell az ezzel kapcsolatos feladatokat, ha mással végezteti el” – mondta Varga Pál. Szerinte a termelési volumen, és a majdani visszaáramló, életciklusuk végére érő akkumulátorok miatt – amik ide fognak visszavándorolni Magyarországra –, akár lítium-nagyhatalom is lehetnénk.

Már ha fel leszünk erre készülve, hiszen a jelenleg termelődő veszélyes hulladékkal sem tudunk megnyugtatóan bánni. Darvas Béla szerint is szükséges volna a technológiai felkészültség, ha hosszú távon tervezünk ezzel az iparággal, mert ezzel lényegében saját bányája lenne az országnak. Véleménye szerint pont a tavaly elfogadott új EU-s szabályozás kínált volna lehetőséget, hogy a kormány újratárgyalja a szerződéses feltételeket a működő cégekkel és az új beruházókkal. Nem tudjuk, hogy ez megtörtént-e, vagy egyáltalán volt-e rá szándék.

A helyzet persze nem ilyen egyszerű, ugyanis a feldolgozás ugyanannyira szennyező, ha nem szennyezőbb, mint maga a gyártás. „Hogyan lesz elég újrahasznosító üzem, ha mindenhonnan kiutálják ezeket az emberek?” – utalt a társadalmi támogatottság és a bizalom hiányára Éltető Andrea.

Márpedig a lejárt akkumulátorok idővel visszatérnek, így kérdés, hogy tárolótelep lesz csupán az ország, vagy másképp birkózik meg ezzel a problémával. A problémát valószínűleg a kormány is érzékeli, ezért jelentette be nemrég Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter, hogy a Mol Csoport is aktívan érdeklődik ebben az irányban.

Birtokunkba került kormányzati számítások szerint, technológiától függően, a lítium-ionos cellagyártás várható összes vízigénye tetemes, naponta 40 ezer köbméteres, ezért mindenképp szükség van ezen a téren is innovációra és a tisztított szennyvíz hasznosítására. Kormányzati forrásaink szerint keresik erre a megoldást a spanyol Brinergy, valamint a magyar Hidrofilt cégekkel, utóbbi mellett Áder János volt köztársasági elnök is lobbizik a kormánynál.

Parragh Dénes szerint önmagában az, hogy Magyarország be akart szállni az akkumulátor iparágba és az elektromobilitásba, nem volt feltétlenül rossz gondolat, a gond az arányokkal van. „Biztosan ennyi gyárat és ekkora termelési volument akarunk egy olyan országban, ahol nem biztosítottak hozzá az erőforrások? Magyarországnak például az élelmiszeriparban, a gyógyszeriparban, informatikában vannak, lehetnek erősségei. Ezeken a területeken sokkal nagyobb a hozzáadott érték, lényegesen kisebb az energiaigény és a keletkező környezetterhelés is. Valószínűleg nagyszámú külföldi munkaerőre se lenne szükség.”

Éltető Andrea is az átgondoltság hiánya miatt aggódik: „Előbb volt meg a gomb, most pedig keressük hozzá a kabátot. Nem gondoltuk át alaposan, hogy mivel jár ez az iparág, most pedig kapkodva rohanunk az események után.”

Ehhez viszont a mostanihoz képest radikális változtatásokra volna szükség az engedélyeztetésben, az üzemelésben, az átláthatóságban és a helyi közösségekkel való párbeszédben is. „Nem akkumulátorellenesnek kell lenni, hanem magyarpártinak” – utalt ezzel Baloghné Gaál Zsófia arra, hogy nincs arányban az, amennyit követelnek ezek a gyárak azzal, amit ebből viszontlát az ország és a helyi közösségek.

Szakértőink szerint ki kell(ene) küzdenünk, hogy a beruházók a legjobb elérhető technológiai megoldásokat hozzák ide, annyira csökkentve a környezeti terhelést és az erőforrás-használatot, amennyire csak lehet. Ez a cégek részéről értelemszerűen extra beruházásokkal és alacsonyabb profittal jár, ennek a letárgyalása a kormány feladata volna.

Rendszeres, megbízható mérésekre van szükség, az adatokat pedig nyilvánosságra kell hozni. Ténylegesen zárt rendszerű működést kellene elérniük a gyáraknak, hogy amennyire csak lehet, elkülönüljenek a lakossági infrastruktúrától. Ezeket, így az állandó méréseket is, részben vagy egészben finanszírozhatná a beruházó, a hatóság pedig ellenőrizné és betartaná őket.

Bár megkérdezett szakértőink szerint a jogszabályi környezet alapvetően alkalmas volt arra, hogy jól kezelje az iparág megjelenését, de mivel egy rendkívül gyorsan változó területről beszélünk, elengedhetetlen, hogy a jogszabályokat a megfelelő ütemben frissítsék (például mi szerepel a hulladékjegyzékben, és mi nem, valamint milyen besorolás alatt), hogy a beruházók ne játszhassák ki ezeket a hiányosságokat. A hatóságnak valóban alkalmaznia kellene a rendelkezésére álló szankciós lehetőségeket, legyen az a termelés szüneteltetése vagy bizonyos tevékenységek megtiltása. A büntetési tételek jelentős megemelése is szükséges, mert azoknak jelenleg semmilyen elriasztó hatásuk nincsen ezekre a gyárakra, kifizetik a bírságokat, és ugyanúgy működnek tovább.

„A problémakör nagyságához és súlyához méltóan kellene az összes szereplőnek ehhez hozzáállnia. Az első a valódi szembenézés volna azzal, hogy mi is történik. E helyett ködösítés zajlik, politikai és gazdasági kérdéseket gyártunk belőle. Ez alapján viszont felmerül a kérdés, hogy ki vitassa meg ezeket a rendkívül bonyolult, összetett, nem egysíkú kérdéseket: a politikus? A közgazdász? A szakember?” – tette hozzá Varga Pál.

Ahogy a Green21 konzervatív think tank ajánlásában is szerepel, a helyi közösségekkel való együttműködés, párbeszéd, és az, hogy ténylegesen visszakapjanak valamit az ott termelődő haszonból, elengedhetetlen volna. Ennek ma homlokegyenest az ellenkezője történik. A jog sem nyújt védelmet, hisz a gödi Samsung-gyárnak is részlegesen le kellett volna állnia, azonban ez a bírósági döntés ellenére nem történt meg.

Ez az eljárás nemcsak az akkugyárakat jellemzi. A Paks melletti Madocsán a településvezetés 2018-ban a lakossággal teljes összhangban, elsöprő többséggel utasította el helyi népszavazáson azt, hogy kavicsbányát nyissanak a település határában. Közel 80 százalékos részvételi arány mellett majd 98 százalék mondott nemet a beruházásra. A beruházó azonban a hatóság aktív támogatása mellett hosszú ideig próbálta folytatni az engedélyeztetést, mintha mi sem történt volna. Parragh Dénes szerint a helyi önrendelkezés ilyen fokú semmibevétele elfogadhatatlan, és a hatóság részéről is jogszerűtlen.

De álmokat kerget az is, aki azt várja, hogy majd Brüsszel megment minket saját magunktól. „A környezetvédelmi szabályok betartatása, a büntetési tételek meghatározása mind tagállami hatáskörbe tartozik, így abszolút szuverén módon szabotálhatjuk magunkat” – mondta el Szunomár Ágnes. Különösen, mivel az EU-nak is égetően szüksége van az akkumulátorokra. Nem véletlen, hogy ezen a nyáron Olaf Scholz német kancellár is Szerbiába utazott, hogy támogatásáról biztosítsa a lítiumbányászatot.

Éltető Andrea szerint irreleváns, zöldre mosási technikákra hajazó eljárás az, ahogy az Energiaügyi Minisztérium szigorításnak nevezte júliusban azt a törvénymódosítást, amely szerint minden akkumulátorgyártáshoz kapcsolódó cégnek kell majd környezethasználati engedély. „Egyrészt eddig is kellett volna ilyen engedély legtöbbjüknek az érvényes magyar jogszabályok szerint, sőt egy 2011-es EU direktíva szerint is, másrészt eddig az ilyen engedélyt formalitásként minden esetben megkapták a cégek (akkor is, ha a hulladékkezelést, szennyvízkezelést, légszennyezést nem tudták szabályosan működtetni, lásd Samsung SDI).” Szakmai szempontból hasonlóan hibásnak és feleslegesnek tartja a jogszabály-módosítást Baloghné Gaál Zsófia is, aki szerint ahol eddig is felhasználtak bizonyos mennyiség fölött például NMP-típusú oldószert, ott szükség lett volna környezeti hatásvizsgálatra (ami elmaradt). Így viszont az összes olyan összeszerelő üzem is bekerült a jogszabály hatálya alá, ahol nem használnak ilyen veszélyes anyagokat, de azok valamilyen módon kapcsolódnak az iparági értéklánchoz.

De akkor mit lehet tenni? Szakmai megszólalóink, de még kormányzati forrásaink szerint is csak a politikai nyomásgyakorlás maradt. Ez viszont visszavezet minket a cikk elején bemutatott problémához: adatok és átláthatóság nélkül nem lehetséges szakmai párbeszéd, a kormányellenes politikai véleménynyilvánítás bélyegétől pedig sokan tartanak. De az a választópolgár is hezitálni fog, aki látja az akkugyárakkal kapcsolatos problémákat, de nem kívánja, hogy véleménye miatt ellenzékinek bélyegezzék.

Ez az állapot egy ideig – az első súlyosabb problémák megjelenéséig, illetve amikor a nagy nyilvánosság ezekről tudomást szerez – rendkívül kedvező a kormányzatnak. Bármelyik kormányzatnak: nem véletlen, hogy déli szomszédunknál a kitartó és egyre dühösebb tüntetéshullámokat a Vučić-kormányzat rendre azzal intézi el, hogy ezek nem többek egyszerű kormányellenes tüntetéseknél. Ez korábban kiegészült olyan, talán itthon is ismerős kijelentésekkel, miszerint a tüntetők egy meg nem nevezett nyugati ország megbízásából akarnak puccsot intézni ellene, mindezt pedig orosz hírszerzési forrásokra hivatkozva mondta el az újságíróknak. Az igencsak bonyolult szerbiai belpolitikai helyzetet jól példázza, hogy az ellenzék egy részéről a lítiumbányászat elleni tüntetések még EU-ellenességgel is vegyülnek, hiszen úgy érzik, ez az egész elsősorban az Európai Unió céljait szolgálja. Nikola Zdravković, a klímaváltozással foglalkozó szerb Klima101 tudományos ismeretterjesztő és tudatosságnövelő platform vezetője és szerkesztője szerint irtózatos feszültség övezi a kérdéskört, nem tartja kizártnak, hogy ha a Rio Tinto által elkezdődik a bányászat – ami szerinte szinte biztosan így lesz –, akkor erőszakos cselekmények várhatók a lakosság felől.

Valószínűtlen az, hogy önmagától pozitív, rendszerszintű változások történjenek az akkugyári iparpolitikában. Az erőpolitizáláshoz szokott kormányzat, a szakmai szemléletet inkább jogira cserélő, és amúgy is lecsupaszított apparátus, valamint a kormányzaton belül is meglévő ellenérzéseket maga alá gyűrő nagyobb lobbierő csak akkor változhat érdemben szakértőink szerint, ha van politikai következménye a gyárak szabályszegéseinek. A környezeti hatások már velünk vannak, a társadalmiak is hamarosan érkeznek, később pedig majd az esetleges egészségi problémák is meg fognak jelenni.

Ahhoz, hogy lassítsuk a globális felmelegedésből fakadó környezeti-éghajlati válságot, és tartsuk magunkat a párizsi megállapodásban rögzített – Magyarország által is törvényben kihirdetett – klímacélhoz, többek között szinte teljesen le kell hoznunk az energiaszektort a fosszilis energiahordozókról, lehetőleg minél előbb. Az összes meghatározó nemzetközi think tank és szervezet szerint, legyen az a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) vagy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC), ehhez kulcsfontosságú a soha nem látott mértékű elektrifikáció. Kis túlzással, de szinte az egész életünk villamos energiával működik majd, amit optimálisan megújulóenergia-forrásokból állítunk elő.

A termelés és a fogyasztás kiegyensúlyozásához pedig jelenleg elengedhetetlen az energiatárolás és így az akkumulátorok. Amiknek az ára az IEA számításai szerint az energiatechnológiák körében az egyik leggyorsabb mértékben esett az elmúlt 13 évben: a 2010-es 1400 USD/kWh-ról 2023-ra ennek tizedére, 140 USD/kWh-ra. Ennek lehet és érdemes is örülni, azonban a mai olcsó akkumulátorokért Magyarországon és globálisan is nagy környezeti és társadalmi árat fizetünk, vagy fogunk fizetni a jövőben.

A környezeti terhelés és az emberi szenvedés térben és időben való ide-oda tologatása nem oldja meg a problémát, ahogy az sem szolgál vigaszként számunkra, hogy más országokban még rosszabbul, még nagyobb környezeti-társadalmi felárral üzemeltetik az iparágat. Csak a hulladékos számok alapján – nem elemezve itt a víz- és energiafogyasztást, az üvegházhatásúgáz-kibocsátást, a lég- és zajszennyezést – már most országos jelentőségű az ügy, és ez minden jel szerint csak nőni fog.

A környezeti és társadalmi igazságosság szempontjainak mellőzése alapjaiban áshatja alá nemcsak a kormányzat újraiparosítási politikáját, de bizalom hiányában a klímacélokat is, amiknek a teljesítése mindannyiunk érdeke. Különben mindegy lesz – António Guterres ENSZ-főtitkár COP27-t megnyitó beszédét idézve és kiegészítve –, hogy belső égésű motorral vagy elektromos hajtáslánccal szerelt járműben autózunk a klímapokol autópályáján, miközben továbbra is tövig nyomjuk a gázt.

—

Elemzésünk második részében az iparág várható társadalmi hatásaival és a vendégmunkások kérdéskörével foglalkozunk.

Köszönjük szakmai megszólalóinknak, Baloghné Gaál Zsófiának, Darvas Bélának, Éltető Andreának, Fleck Zoltánnak, Nikola Zdravkovićnak, Parragh Dénesnek, Szunomár Ágnesnek és Varga Pálnak, hogy tudásukkal és meglátásaikkal segítették ennek az elemzésnek a létrejöttét.

A térképes adatvizualizációkat Minkó Mihály készítette.

A cikk a Heinrich Böll Alapítvány Climate Disinformation Fellowship támogatásával valósult meg.