Minden kattintás után ott a félelem, hogy mi nem lesz már itt legközelebb

Drasztikusan változik meg a Balaton képe, parton pöffeszkedő, falanszterszerű, jellegtelen épületek és kerteket beborító térkő kezdi sok helyen uralni a látványt. Fogyatkozni látszik mindaz, ami rengeteg ember szívéhez nőtt: az elmúlt bő száz év értékes építészeti öröksége és a kisember szeretetteljes buheramegoldásai egyaránt. Bartha Dorka a balaton – offseason / amikor a magyar tenger partja kiürül albumában nem tudományos alaposságú leletmentést végzett, de azért rögzíti az építészeti környezetet és hangulatot, ami meghatározta az elmúlt ötven évet a Balatonon.

„Minden kattintás, minden út mögött a páni félelem, hogy vajon mi tűnt el a legutóbbi itt jártam óta, vagy mi nem lesz már itt a legközelebb, és mi az, ami hamarabb elveszik, minthogy megörökíthetném” – írta könyve elején Bartha Dorka, rámutatva, hogy milyen gyorsasággal kezd új arcot kapni a Balaton.

Ahogy a könyv címe is utal rá, elfelejthetjük a nyaralós képeket, a zsizsegős, tömegek által megrohant partot. Bartha Dorka képein egyetlen embert sem fedezhetünk fel, mintha lázas sietséggel hagyták volna el a balatoni tájat, magukra hagyva az épületeket, amelyek eztán már csak a pusztulásra várnak. Ezt a gyomorszorító érzést még a képek vagy éppen az épített környezet játékossága sem tudja feloldani.

Bartha Dorka 2014-ben kezdte újrafelfedezni a Balatont, amikor a holtszezonban körbenézett és minden kihalt volt. Egészen más képet mutattak neki ugyanazok a dolgok, amelyek nyáron is ott voltak a szeme előtt. Ahogy mondta, sokkal jobban látszik a Balaton dizájnja, amivel ritkán foglalkozunk, de az is számít, hogy máshogy jár a nap, máshogy esnek be fények. A vízpart is megváltozik télre, barnább a nádas, ellustul a hullámzás, kísértetiesen simává válik a víztükör. Az utó- vagy előszezoni fényképezésnek pedig az az előnye is megvan, hogy nem kell nyaralószékben, fürdőruhában üldögélő embereknek magyarázkodni, belemászni a privát szférájukba.

Bár leletmentésnek is felfogható, amit Bartha Dorka csinál, hiszen könnyen lehet, hogy több épület már csak az ő képein lesz látható majd néhány év múlva, nem ilyen szándékból kezdte fotózni a Balatont. A holtszezonban tett biciklis, gyalogos kirándulásain véletlenszerűen talált rá izgalmas épületekre, terekre. 2020-tól aztán már némileg tervszerűbben az Instagramon tette közzé a képeit.

Azt mondta, ma sincs benne katalogizáló szándék. Persze vannak olyan sokak által ismert épületek, amelyeket felkeresett, vagy elmegy egy Instragramon ajánlott kerítést fotózni, vagy az 1928 és 1948 között megjelent Tér és forma című folyóiratban feltűnő Bauhaus-épületet próbál megtalálni, miközben gyakran ingatlanügynöknek nézik.

„Általában nincs itinerem, ha mégis megtervezek valamit, úgyis elcsábulok közben, benézek egy kis utcába, borul minden, és megyek a látvány után” – mondta a fotós.

„Nem a legjobb szó a projektemre, hogy edukatív, de beszél az építészetről és az épített környezetről. Tök érdekes látni, hogy sokkal pozitívabban reagálnak a sokszor elátkozott szocialista korszak építészére is, mint egy nagyvárosban. Mivel alapvetően a nyaraink boldog emlékként élnek bennünk, pozitív konnotációba kerülnek az épületek is, így nem tudsz utálni egy boglári kockaház nyaralót sem.”

Hogy miért tudunk jobban ragaszkodni balatoni 1960-70-es években felhúzott épülethez, mint mondjuk egy kazincbarcikaihoz, annak egzaktabb magyarázata is van. A korszak építészei távol Budapesttől és az ipari központoktól, szabadabb kezet kaptak, többet kísérletezhettek, és a tájra is érzékenyebben reagáltak az épületeikkel. A fontosabb üdülőterületekre, mint a Velencei-tó, a Dunakanyar vagy a Balaton ráadásul a legjobb építészek készítettek letisztult típusterveket, amivel karaktert és egységes arculatot tudtak adni a tónak. „Ezek a típustervek kvázi olcsó, könnyen megépíthető épületekre készültek, nem volt céljuk, hogy teljes összkomfortot biztosítsanak, és nagyon fontos részük volt a kert. Ma pedig azt látjuk, hogy egy egyemeletes kisház helyét háromemeletes kerítéstől kerítésig terpeszkedő épület foglalja el, legfeljebb a térkőnek marad hely meg egy kevés díszsásnak” – mondta Bartha Dorka.

Úgy véli, a mostani építkezési láz sokszor jellegtelen apartmanházakkal szórja tele a Balatont, miközben sok esetben jelentős építészeti értékek pusztulnak el, gondolkodás nélkül letarolnak védelemre érdemes épületeket, mint például a balatonszemesi Vigadót.

A Balaton persze sosem csak a hivatásos építészek kísérleti terepe volt, hanem a hétköznapi emberek barkácsoló, buheráló hajlamának is. Így születtek történeteket elmesélő kerítések és kapuzatok, giccses házak, teljesen érthetetlen kialakítású épületek.

„Az mindig nehéz kérdés, hogy érdemes-e megőrizni ezt a barkácsvonalat. De ez a buherálás hozzátartozik a nyaralóhangulathoz, ez is karaktert ad neki. Ez ilyen kedves hely, ahol fizikai, építészeti formában is megjelenik a szeretet. Ennek a szeretetnek a kifejeződése az is, hogy sokan nevet adtak a nyaralójuknak” – mondta Bartha Dorka.

A Kedves László Könyvműhelye által megjelentett album a déli partra, illetve az onnan érzékelhető látványra fókuszált – holtszezonban még a komp se jár, hogy könnyebb legyen a logisztika –, de Bartha Dorka tervezi, hogy az építészetileg már eddig is jobban dokumentált északi parton folytassa kalandozásait.