Jó lesz még valamire!

Csáki László Balázs Béla-díjas animációs filmrendező, képzőművész elsődleges műfaja a mozgókép. Most közölt teljesen analóg krétarajzai csavarosan, de mégis a fotográfiához, az állóképhez kapcsolódnak. Fekete táblára készült krétarajzaiból lett már videoklip, rövidfilm, és két éven belül bemutatkozik az első magyar gyártású egész estés animációs-dokumentumfilmjével, a Kék Pelikannal. A filmkészítés során a fázisrajzok értelemszerűen eltűnnek, egyiket váltja a másik, összefűzésükkel készül el az animáció. Letörölt rajzok című sorozata nem a film készítésének mellékterméke, külön a gyártás szünetében rajzolt, a letörlés előtt lefényképezett, eleve állóképnek szánt szatirikus, nosztalgikus, időnként politizáló, ízig-vérig vasfüggönyön inneni mű.

Klasszikus iskolai tábla

A filmkészítés közben az alkotó a képek (beállítások) sorozatával és magával az idővel dolgozik. A vágással meghatározza, hogy melyik képet mennyi ideig láthatja a néző. A képkivágásokkal pedig irányítja a néző tekintetét végig a történeten. Ezzel szemben az állókép összesűríti az időt egy kompozícióba, ami ha igazán jól sikerül, nem egyetlen pillanatot ábrázol csak. Csáki László rajzai nem is akármennyi időt képesek összesűríteni, az egész negyvenes generáció gyermekkorát hordozzák egyenként és minden egyes részletükben, persze csak azokét, akik a keleti blokkban nőttek fel.

A képek egy régi klasszikus iskolai fekete táblára készülnek, kettőnyolcvanszor százötvenes, amit 2002-ben szereltek le még az Iparművészeti Egyetem (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) falairól, nem kellett már semmire. Érdekes, hogy a hozzá való táblafesték sokáig csak szezonálisan volt kapható, nyár elején, mert az iskolai táblákat nyáron újították fel. A kréta, amit használ, a cseh(szlovák) KOH-I-NOOR szabvány, egy centiszer tíz centi. Már a tábla önmagában egy szellemi örökség, generációk rajzainak lenyomatát hordozza, talán pont erre még Rubik Ernő is rajzolt.

Elfelejtett mozdulatok

Rajk László a Tér tágassága – életútinterjúban mondja ki hogy a „buhera – a találékonyság esztétikuma.” Fején találja a szöget, azt a szöget, amit az erre gondosan elrakott szardíniás-, bedecós, maci kávés dobozból kotrunk elő a sufniban, mert elraktuk, mert tudtuk, hogy valamire még jó lesz. Mellékszál, hogy a szardíniásdoboz jó volt hamutartónak is. Krétarajzai egyik csoportját a buhera – az akkor gyűlölt, de elengedhetetlen, mai szemmel megmosolyogtató – világának szenteli. Abban a korban, amikor a fürdőkádak nagy része nem a MÉH-telepen végezte, hanem a kertben vagy a telken, a szocialista wellness első medencéiként élt tovább. A hetvenes-nyolcvanas évek aquaworldjeinek szerényebb verziója volt a különböző formájú hordókból lett kerti zuhanyzó. Ez is egyfajta környezettudatosság volt, igaz, azért nem pazaroltunk, mert nem volt mit. Az ország korai és zöldnek tűnő szemléletét nem a környezettudatosság kényszerítette ki, hanem a spórolás és a hiány.

Hiányzik azóta már jó néhány mozdulat is. Bizonyos technológiák kikopása miatt eltűntek a korra jellemző mozdulatok is. Tulajdonképpen leletmentő funkciókkal is bírnak ezek a krétarajzok. A mostani negyvenesek még elmagyarázhatják, hogy a vacak és drága elemek miatt inkább ráérősen egy cerkán pörgettük vissza a magnókazettát. Ezt a mozdulatot már senki sem használja talán, és szomorú aktualitása, hogy a kazetta feltalálója, Lou Ottens, nem is olyan régen hunyt el. De a tejeszacskót se nagyon mossa már ki senki, hogy elrakja csomagolóanyagnak, más lett az értéke a nejlonnak. Vannak új mozdulataink azóta, amik az új technológiákhoz kapcsolódnak, és manapság annyira egyértelműek, mint a kazetta visszapörgetése volt. Ilyen most, amikor ujjunk elhúzásával vesszük fel a telefont. (Vedd már fel a telefont! De honnan?)

Szexelő bodobácsok

A képek egy másik csoportja a kellemes időtöltés körüli érzelmekhez kapcsolódhat, a szabadidős tevékenységeinkhez, szigorúan tréningruhában, mackóban, jó időben meg fecskében, esetleg klottgatyában. Kocsit mosni kellemes, szexelő bodobácsokat hosszan nézni bizonyos életkorban mindig is kötelező lesz. Még több kép valóban antropológiai leletmentés. Wunderbaumot még látni a benzinkutakon, de kevés már a delfinkék Dacia, és még kevesebb a visszapillantókon lógó búzafonat-spirál nemzeti szalaggal, nyúlfarok slusszkulcstartó és a vezető ülésére madzagozott fagyöngyökből szőtt akupresszúrás masszázshuzat. Valós emlékek ezek, olyannyira, hogy a habos Zsiguli Csákiék szomszédjáé volt, ha mosta, akkor óra se kellett meg naptár, mert lehetett tudni, hogy vasárnap van, és délután két óra.

Néhány képre nagyon jól illik Gerlóczy Márton Igazolt hiányzásában leírt megállapítás, hogy: „kényszer szülte esztétika”. Semmi baj azzal, hogy eltűnik egy kor és annak buhera-esztétikája. Amiért foglalkozni érdemes vele, az pusztán annyi, hogy így nőttünk fel. Jó, hogy vannak ezek a munkák, jó, hogy meg tudjuk mutatni, mielőtt teljesen kikopnak a mozdulatok, és a szocialista tárgyi kultúra magától elrohad. Keveseknek van meg a világon az a tapasztalat, hogy éltek mindkét világrendben, és egy életen belül tudtak mindkét nézőpontból túlélni és szemlélődni. Nekünk ez a lehetőség megvan, ami fantasztikus. Talán abban is segít, hogy érthető az, amikor azt mondjuk, hogy felhúzom az órát hétre. Eszembe jutott egy példa a meleg vízről, így biztosan érthetőbb a korszellem, amit a krétarajzokon látunk: estefelé, fürdésidőben illett figyelni egymásra, ha valaki folyatta a csapot a konyhában, a meleg víz már nem jutott el a fürdőszobába, kábé így élünk most a karantén alatt a wifivel, ezt meg majd újabb negyven év múlva nem fogják érteni, miért kiabáltuk idegesen, hogy gyere már le a netről, dolgoznék.