Noha az elmúlt években Nyugaton is egyre népszerűbbek a japán animék és a főként ezekből inspirálódó nyugati animációs sorozatok, ezek viszonylag ritkán ütik át az ingerküszöbét az olyan nézőknek, akiket egyébként hidegen hagy ez a műfaj. Amikor meg igen, akkor jellemzően olyan nyugati stílusú sorozatokról van szó, mint a tavalyi Cyberpunk: Edgerunners, amelyekből hiányoznak a bugyuta arckifejezések, a túltolt érzelmi kitörések, a komolytalan karakterek és minden más animés manír. A Chainsaw Man ránézésre egyáltalán nem ilyen, a főszereplő konkrétan egy olyan csávó, akinek a címhez híven néha láncfűrésszé alakul a feje, és láncfűrészek nőnek ki a karjaiból.
Ez alapján könnyen lehetne legyinteni rá, mint egy újabb komolyan vehetetlen japán agymenésre, de a Chainsaw Man sokkal többet nyújt annál, mint amire a láncfűrészfej alapján számíthat az ember.
Olyannyira, hogy a múlt héten lezárult első évad simán ott van a tavalyi év legjobb animációs sorozatai között, és igazából azoknak is érdemes tenniük vele egy próbát, akiket amúgy teljesen hidegen hagy az ilyesmi. Az aprólékosan kidolgozott világ, a remekül megírt sztori, a fantasztikus karakterek és a látványos (és véres) akciójelenetek mellett azért is, mert egy rakás nagyon kreatív megoldásnak, kameraállásnak és vágásnak hála az egész annyira valóságosnak tűnik, hogy a képi világa sokszor simán partiban van a hagyományos sorozatok krémjével is.
Ahogy arról tavaly októberben is írtunk, a legutóbbi animeszezon egyik legnagyobb dobása a tíz év után visszatérő Bleach mellett a Chainsaw Man volt, aminek már azelőtt kultusza volt, hogy 2020 végén bejelentették volna, hogy egyáltalán készül. Egyrészt mert a sorozat az elmúlt évek egyik legnépszerűbb mangájának az adaptációja, másrészt pedig mert az elkészítésével azt a MAPPA nevű animációs stúdiót bízták meg, amely többek közt a nagy sikerű Attack on Titan utolsó évadán is dolgozott. Minden adott volt tehát a sikerhez, a MAPPA pedig nem is omlott össze a feladat súlya alatt, így a Chainsaw Man végül minden tekintetben fel tudott nőni a tőle elvártakhoz.
A történet főszereplője egy Denji nevű srác, akinek az élete a jakuzánál hatalmas adósságot felhalmozó apja öngyilkossága óta főleg a törlesztés körül forog. Hogy pénzt teremtsen elő, Denji démonokra vadászik a saját kezűleg megmentett házi démonjával, a félig láncfűrész, félig kutya Pochitával. Az eleve kilátástalan helyzet aztán tud még tovább romlani, mert Denji a démonokkal lepaktáló jakuzának is nemkívánatossá válik, és rövid úton elteszik láb alól egy raktárban. Pochita viszont az utolsó pillanatban összeolvad vele, amivel nemcsak megmenti, hanem ráruházza a démoni erejét is, így Denji bosszút állhat, és egy jobb élet reménye is felsejlik előtte.
Igen, a főszereplő démonokra vadászik, amelyek ebben az univerzumban az emberek félelmeiből táplálkoznak, bármilyen fogalomból születhetnek a tengeriuborkától a jövőn át az angyalokig, és paktumokat köthetnek az emberekkel is. Igen, Denji meghal, aztán összeolvad egy démonnal, ezért a mellkasából kilóg egy zsinór, amit be tud rántani, hogy láncfűrésszé változzon a feje és a kezei, és így darál le mindenkit. Ha a Chainsaw Manben csak ennyi lenne, akkor szeretni ugyan lehetne az állatira látványos akciójelenetek és a jó szörnydizájnok miatt, de komolyan venni nehezen lehetne. Ez a sorozat viszont akkor a legjobb, amikor a berregő láncfűrészek és a röpködő végtagok helyett a karakterekre és a sztorira fókuszál, és ezek a kiemelkedő képi megoldásokkal együtt annyira jók, hogy azokat is megtéríthetik, akik amúgy ódzkodnak az egésztől.
Denji elsősorban nem azért érdekes, mert láncfűrésszé változik a feje, hanem azért, mert tényleg csak egy csóró, számkivetett tinédzser, és a Chainsaw Man nem is próbálja meg másnak beállítani őt. Nincsenek magasztos céljai, az álmai lekváros kenyerekről és női ölelésekről szólnak, amikor pedig jobbra fordul az élete, látványosan nem tud mit kezdeni a helyzettel, abban viszont biztos, hogy soha nem akar visszamenni a nyomorba. Denji a maga egyszerűségében egyszerre tragikus és szórakoztató karakter, olyasvalaki, aki őszintén örül annak, hogy háromféle lekvárt kent a pirítósra, és aki teljesen komolyan gondolja, hogy a legnagyobb célja az életben az, hogy csöcsöket markolásszon. Hogy ez gyerekes? Persze, de hogy lehetne bármi mást várni egy 16 éves fiútól, aki egész életében a túlélésért küzdött a társadalom peremén?
Denji egy furcsa, de teljesen önazonos és hiteles karakter, a többi karakter pedig rengeteget tesz hozzá ahhoz, hogy ki is bontakozhasson. Denjit a jakuzával lepaktáló démonnal vívott küzdelme után egy állami démonvadász alakulat találja meg, élén Makimával, aki a szárnyai alá veszi és persze maximálisan ki is használja a gyermeki naivitását – meg persze azt, hogy Denji egyből halálosan beleszeret mint az első nőbe, aki valaha kedves volt hozzá –, hogy belőle is hivatásos démonvadászt csináljon. Denji így egy Aki nevű démonvadász csapatában köt ki, ami Powerrel, az emberi testbe költözött démonnal válik teljessé, és ezzel kezdetét veszi a csavarokkal teli sztori, amelynek középpontjában a lőfegyverek iránti félelmet megtestesítő démon áll.
A Chainsaw Manben innentől tényleg minden van a horrortól a buddy copon és a sitcomon át a thrillerig, és némi meglepetésre a sorozat olyan jól zsonglőrködik a műfajokkal, hogy még az is működik, aminek tényleg nem kellene. Például a bugyuta, szexuális töltetű poénok vagy a teljesen idióta gondolatai ellenére is mindig magabiztos Power legrosszabb időpontokban közbeszúrt megjegyzései. Aki nemcsak a csapatába, hanem az otthonába is kénytelen befogadni Denjit és Powert, a három, egymástól teljesen különböző karakter pedig főleg az ilyen apróságok miatt csiszolódik össze az évad végére, és ezeknek köszönhető az is, hogy a fontosabb karakterek valahogy valóságosabbnak is érződnek.
A Chainsaw Man nagyon jól használja ki az üresjáratokat arra, hogy felépítse a karaktereit, akár a Makima alá tartozó démonvadászok közös sörözésével, akár a karakterek legbelső énjének megvillantásával, akár az olyan mellékesnek tűnő dolgokkal, mint az akkurátusan lesimított egyenruhák, a meggyújtott cigaretták, az arcokra kiülő fintorok, az elejtett megjegyzések és a kendőzetlenül őszinte válaszok. És persze az is rengeteget tesz hozzá, hogy a mangát rajzoló és író Fudzsimoto Tacuki (Tatsuki Fujimoto) nem titkoltan rajong a filmekért, amit nemcsak a filmes utalásokkal teletömött főcímmel sikerült visszaadnia, hanem azzal is, hogy a szokatlan snittek és vágások miatt végig olyan érzése van az embernek, mintha kamerával rögzítették volna az animált jeleneteket, ami egészen furcsa élmény.
Maga az animáció is remekül sikerült, még úgy is, hogy a MAPPA itt is sokszor nyúlt számítógépes technikához a hagyományos módszerek helyett, mert a CGI itt sosem mászott le a képernyőről – sőt, talán még az Attack on Titannél is jobb lett –, a netflixes Devilman Crybabyn is dolgozó Usió Kenszuke (Kensuke Ushio) zenéje pedig remekül egészíti ki ezt az egészet, különösen az érzelmesebb pillanatokban, ezekből pedig azért van jó pár a tizenkét rész alatt.
A végeredmény egy olyan sorozat, amely egyszerre tud vicces és komoly is lenni, amelynek a szereplői a hihetetlen körülmények ellenére is végig kézzelfoghatók, és ami már az első évadban olyan gyomrosokat oszt ki, hogy egyszer tényleg csak meredten néztem az aktuális végefőcímet, hogy ez most mégis mi az isten volt. A Chainsaw Man biztosan nem való mindenkinek, de ha valakit kicsit is érdekel, hogy mi ez a nagy felhajtás, tutira nem fog csalódni benne.
(A Chainsaw Mant nálunk a Crunchyroll nevű streamingszolgáltatón lehet megnézni.)